Ha valaki fogja az ember kezét

Élesen hasit az iskolacsengő a hóhullásba. Az irodában kikeresem a IV B. osztály naplóját és sietve indulok az osztály felé. A gyermekek a szokásos köszönéssel fogadnak. Szemükön még ott csillog a szünet friss öröme. Olvasás óra van, bejelentem az olvasásra kerülő mű címét, majd egy pár szót szólok az íróról és lassan olvasni kezdek.

Egyszerű, kis mulatságos, iskolás történetnek tűnik az egész, az első sorok után. A gyermekekkel együtt élvezem én is. Végül elhangzik ez a mondat: ,

"Ekkor éreztem, ekkor tapasztaltam életemben először, hogy milyen nagy erőt ad az embernek, ha fogják a kezét"

Leteszem a könyvet és megpróbálom kérdezgetni a gyermekeket, hogy ki mit ért ezen a mondaton? Ügyetlen kis feleleteket kapok, amelyek nagyon messze járnak a valóságtól. Ekkor elkezdek én magyarázni....

Ugye gyermekek láttatok már tipegő kisgyermekeket? Láttátok, hogyan fogja az édesanyja vagy édesapja a kezét. Ő pedig bizonytalanul tesz egy-két lépést. Boldogan ,mosolyogva megy. Nem fél, mert valaki fogja az ő kis kezét...
Így van ez később is. Azért vagyunk bátrak, azért érezzük biztonságban magunkat, mert a kéz meleg szorítása, bátorítása elkísér bennünket tovább is. Szükségünk van rá egész életünkben, mert hiába tanultunk meg vezetés nélkül járni, az élet-útja nehéz. Tele van buktatókkal, akadályokkal. Nagyon nehéz rajta botladozások és elesések nélkül járni.
Közben magával ragad a hév, a téma, a gondolat szépsége. Már, már arról beszélek, hogy milyen nagy felelőség hárul a szülőkre...az ő feladatuk a gyermeket elindítani azon az úton, amelyik a legegyenesebb...ahol nincs talán annyi árok vagy göröngy...ahol legboldogabb lehet.
De hirtelen, mint a hideg szokott az ember hátán végig futni, úgy fut rajtam, szívemen végig a gondolat: Állj meg!!!!
Végig nézek a figyelő, szavaimat magukba szívó gyermek arcokon...és már nem találok szavakat, hogy a megkezdet gondolatot befejezem. Szívemet a sírás szorongatja:
-Ezeknek beszélek én a szülői kéz melegéről, az anyai, apai szív szeretetéről, a szülői kéz biztonságot adó erejéről? Ezeknek, akiket éppen a szülők vétke, hanyagsága taszított ide. ( Intézetünk ugyanis árva és elmében fogyatékos gyermekekkel foglalkozik). Sorba nézzem őket.
Egyiknek többször elvált, magányos férfi az apja, akinek több gyermek van a nyakán. Annak az apja többször nézett a pohár fenekére, mint hogy gyermekeire gondolt volna s úgy az utcáról szedték fel a gyermekeket a nyomor széléről. Aztán négy gyermek következik, akik a gyermek otthonban nőttek fel, egyszerűen mert szüleiknek feleslegesek voltak és beadták őket. Ki tudja, valahol kényelemben, boldogságban élnek a szülők, ők pedig itt...
Ott ni -nézem- az a fiúcska soha nem is ismerte az ő édesanyját. Öreg nagymamájára hagyta az anyja rögtön szülés után s azóta már talán el is feledte, hogy neki valahol az életben hányódik egy fia, aki...
Ha tovább nézném a gyermekeket még nehezebb felhők tornyosulnának szívemre. De a gyermek szemek felébresztenek. Halk hangon fejezem be a magyarázatott...Mi tanárok, azért vagyunk itt, hogy megpróbáljunk benneteket rávezetni a helyes útra...Hogy felkészítsünk benneteket arra a nagy harcra, ami rátok vár. Egy szóval az ÉLETRE.
Mondom csak, de érzem, hogy meggyőződés nélkül csengenek ajkamon ezek a szavak. Vajon elegendő-e a mi törekvésünk, fáradozásunk, hogy emberek-még pedig életük célját, boldogságát megtalált emberek legyenek ezekből a gyermekekből??? Úgy szeretnénk szembe nézni azzal a messzire ment édesanyjával...azzal a minden nap részeges édesapával...és arcukba, szívükbe, lelkükbe kiáltani( ha még van) felelőtlenségük, nemtörődömségük szörnyű átkát.
Élesen megszólal a csengő. Még egyszer tehetetlenül végig nézek a némán figyelő gyermekeken...

De boldog az, kinek valaki fogja a kezét...és lassan kimentem az osztályból...

Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem. Ésaiás 49, 15