Egy
madarász egyszer különleges jószágot, egy picinyke aranymadarat fogott.
Örömében hangosan felkiáltott: – Milyen szerencsés vagyok! Ha a
királynak ajándékozom ezt az aranytollút, biztosan néhány arany üti majd
a markomat!
Ám ekkor legnagyobb meglepetésére a hálóban vergődő madár megszólalt.
– Nézd, kedves madarász! Ha kapsz is értem jutalompénzt, az nem fog
sokáig tartani, ráadásul a pénz nem minden, mert tartós boldogságot nem
lehet vásárolni rajta. Ám ha elengedsz, három páratlanul értékes
jótanácsot adok neked, melyeket ha betartasz, egész életedben boldog
leszel.
Elgondolkodott a madarász, majd arra a döntésre jutott, ha e
ritka szárnyas tud beszélni, ráadásul értelmesen, akkor bizonyára okos
dolog lesz meghallgatni a tanácsait is. Így hát rábólintott az
ajánlatra, de kikötötte, előbb hallani akarja a hasznos tanácsokat, ám
ígéri, hogy utána visszaadja a madárka szabadságát.
– Első
jótanácsom – kezdte az aranymadár –, sohase bánts senkit, se embert, se
állatot! Ne akarj rosszat senkinek, s ne vedd el senki életét, még egy
madárét se! A második: bármi anyagi veszteség is érjen, sose sajnáld,
hisz a sors azt adja csak, amit az ember kiérdemel. S mivel anyagi
dolgok sohasem tehetik igazán boldoggá az embert, ne fájjon azok
elvesztése! A harmadik: sose higgy olyasminek, ami ellentmond a józan
észnek, hacsak nem kapsz arra kézzelfogható bizonyítékot!
Mindez
megfontolandó jótanács, gondolta a madarász, s kibontogatta a madárkát a
hálóból. Az meg felszállt egy közeli fa csúcsára, s ott hangosan
kacagni kezdett:
– De ostoba vagy, te madarász! Ha tudtad volna,
hogy a begyemben egy akkora gyémánt van, mint egy gyerekfej, biztos nem
engedtél volna el! Most viszont már késő, ilyen alkalmad a
meggazdagodásra már sose lesz az életben!
Szánta-bánta oktondiságát a
madarász, s törte a fejét erősen, hogyan foghatná be újra a madarat.
Ismét kiterítette hálóját, csalit helyezett el benne, majd úgy tett,
mintha hazaindulna, ám ehelyett elbújt a közeli bokrokban. Az okos kis
madár azonban mindent látott.
– Hallod-e, te sajnálatra méltó
szerencsétlen! Hogy lehetsz ilyen ostoba? Azt mondtam, ha megfogadod a
három jótanácsom, egész életedben boldog leszel. De alig telt el néhány
pillanat, s te máris elfelejtetted mindazt, amit mondtam. Újra bántani
akarsz egy állatot; meg vagy győződve arról, hogy anyagi kár ért, s ezt
nagyon sajnálod, ráadásul mindezt egy valótlan állításra alapozod,
hiszen gyermekfejnyi gyémánt nem is létezik, de ha létezne is, hogyan
férhetne el egy olyan kis madár begyében, mint amilyen én vagyok?
Oktondi embernek úgy látszik felesleges jó tanácsot adni, mert képtelen
felfogni, hogy azt nem elég meghallgatni, de meg is kell jegyezni, s
aszerint kell élni!
Kommentáld!