Hétköznapi csodák

Mikor a gyerekek kicsik voltak a csend volt a nap ajándéka. Ilyenkor aludtak az egyébként nagyon élénk izgő-mozgó ,,rosszaságok".

Az évek teltek.

Miután felnőttek már sokszor voltam egyedül kint a tanyán. Ezekben az időkben is vágytam a csendre magam körül, mert számomra a csend megmaradt továbbra is ajándéknak.

Már idősebb fejjel rengeteg gondot és problémát megélve szükségem volt arra, hogy néha figyeljek önmagamra is. Az akarás még mindig megvolt bennem, de valahogy az erőm mintha fogyatkozott volna. A mindennapi hajsza engem is kezdett felőrölni, és nem fizikailag. A lelkem mélyén hatalmas csend volt. Nem jófajta csend, hanem a megszokás, az érdektelenség csendje.

Idő kellett ahhoz, hogy észrevegyem, szükségem van a csend hangjaira.

Mert a csend nem hangtalan. A csendben lelkünk életre kel. Felismerteti velünk álmainkat, vágyainkat, tévedéseinket. Ilyenkor megszűnik a külvilág csak a csend ˝beszél˝ velünk.

Életünk során rengeteg fajta csend történik meg velünk. A feszült várakozás idegtépő csendje. A kíváncsiság érdeklődő csendje. A fáradtság zsibbadt csendje. A remény várakozó csendje. Az akarás dacos csendje. A lemondás megadó csendje. A felszabadultság sóhajtó csendje.

És az a fajta csend, amikor azt szeretnéd, álljon meg az idő, ez a pillanat ne múljon el soha.

Sokszor éreztem ezt a fajta csendet a Tisza parton. Amikor azt szerettem volna, milyen jó lenne, ha minden így maradna, ahogy ott, akkor álmodtam. Azokban a pillanatokban számomra meg is állt az idő. Minden történést láttam vagy hallottam, de csak a képek peregtek előttem. A tudatom valahol máshol járt. Éppen figyelt egy belső hangra. Mert csak ezekben a pillanatokban tudsz figyelni önmagadra. Sorakoznak a hangtalan kérdések.

Újraéled elmúlt napjaid emlékképeit. Egyetlen szó sem hagyja el szádat, mégis beszélgetsz.

Még meg se fogalmaztad egyik mondatodat, már a másik tolakszik elő. Mert a gondolat gyorsabb a kimondott szónál. A hangtalan szó sem képes versenyezni vele.

Ezekben a pillanatokban sokat álmodozom. Nem kell nagy dolgokra gondolni, ezek a mindennapok aprócska álmai. Ezekben a pillanatokban, olyan vagyok amilyennek, szeretném magam, ezekben a pillanatokban nem köt gúzsba a tehetetlenség, ezekben a pillanatokban csak mosoly van és nevetés. Ezekben a pillanatokban tervek, álmok, vágyak kelnek életre. Azok, amelyeket racionális eszem egyébként nem engedélyez.

Teljes nyugalmat és megnyugvást adnak. És ezek a pillanatok mutatnak utat.

Ezekben a pillanatokban, mint a tikkasztó szárazság után érkező esőt a föld, szívod magadba az erőt, amellyel továbbhaladhatsz, és lelked szivárvánnyá változhat.

Figyelem a sirályokat. Érdekes eddig nem vettem észre őket, csak az utóbbi pár hónapban. Mindig legalább ketten vannak. A víz felett alacsonyan repülve zsákmányt keresnek.

Egyszer a közelembe csapott le az egyikük és kapott ki egy halat a vízből.

Na ezután kezdődött a hadd el had. Igyekezett elrepülni a zsákmánnyal de, a ˝társa˝ mindenáron meg akarta azt szerezni. Eszeveszett kergetőzés kezdődött.

Nem láttam mi lett a ˝csata˝ vége. Közben kapásom volt.

Hatalmas és nagyon szép szitakötőket láttam a víz felett. Óriási csalódás az, hogy ezeknek a színpompás kecses ˝lepkéknek˝ a szemet gyönyörködtető táncuk nem boldog násztánc.

Állítólag a hím szitakötő a legagresszívabb szerető. Szív alakban összekapaszkodott testük, egyáltalán nem a közös akarat násztánca.

Egy darabig azt figyeltem, hogy a süllő vagy balin elől menekülő kishal kikerült a partra. Figyeltem, hogy tud visszajutni.

Nagyon sok szürke gém van a parton. Alig lehet őket észrevenni, a kiszáradt fák és ágak között. De ott vannak, és ha észrevesznek, továbbállnak.

De ha elég csendben vagy, sok élménnyel gazdagodhatsz.

Van a túloldalon egy hely, amit valaki kifolyónak, más valaki befolyónak nevez. Fogalmam nincs mitől befolyó vagy kifolyó. Amit én tudok, mert sokszor láttam már az, hogy egy nagy agyagnyelv nyúlik ott be a folyóba. Természetesen tele van kérészlyukkal. Ettől az agyagnyelvtől megváltozik az áramlás, és a víz folyása. Az agyagnyelv előtt nagyon gyorsan szalad a Tisza, az agyagnyelv védelmében viszont nagyon lassú a víz, sőt visszafelé folyik. A víz nagyon mély. Azt mondják, hogy 10 méternél is mélyebb. Azt is mondják az öreg horgászok, hogy hatalmas pontyok, harcsák és még kecsegék is vannak ott.

Nem túl gyakran, de elevezek oda csónakkal én is. Egyik alkalommal, amikor ott pecáztam történt a következő dolog.

Korán mentem. Nem sok jót ígért a horgászat, mert valamiért nagyon csendes volt a víz.

Valahogy a halak mindent hamarabb megéreznek. Hamarabb érzik meg a szintváltozást, az áradást vagy apadást, hamarabb érzik meg a vihar közeledtét is, és nemcsak a lehűlést, hanem a felmelegedést is. Volt valami a levegőben, így semmi mozgás. Csak ültem és lestem ki a fejemből. Nem kellett a kapásra figyelnem, mert egy sem volt. Én magam is nagyon csendes lehettem, mert...

Ahogy nézelődtem a csónakból, lesve a vizet, tőlem balra egy ˝v˝-alakot láttam meg a víz tetején. Annyit már tudok, hogy ilyen akkor van, ha nagy hal jön fel, és ott úszkál.

Nagyon kíváncsi lettem mi lehet az. Most már nagyon figyeltem és igyekeztem nagyon csendben lenni. Érdemes volt. Szép lassan felém közeledett a ˝v˝-alak. Néha eltűnt, akkor csak egy örvényt láttam, ahogy fordult a hal, de utána nem messze az előző helytől ismét feljött és közeledett. Egészen közel jött a csónakhoz. Kézzel meg tudtam volna simogatni, ha mertem volna. Egy hatalmas busa volt. Én még ekkora halat ilyen közelről nem láttam. Egy ideig még ott maradt a visszaforgóban. Nekiment a zsinóromnak, de ez sem zavarta. Ilyenkor lebukott, de egy pillanat múlva már megint fent volt. Sokáig figyeltem. Aztán megfordult a fejembe, hogy ha egy ekkora hal elkapná a csalimat, mit is tudnék kezdeni vele. Erre a gondolatra azonnal kitekertem a pacámat.

Jól elvoltunk kettesben. A nagy busa és én. Ő lubickolt a visszaforgóban, én nézelődtem.

Aztán amikor elérte a gyors vizet, már nem láttam. Eltűnt a szemem elől.