Hitben járunk, nem látásban. (2Kor 5,7)
Elgondolkodtató ez az igeszakasz, mert önvizsgálatra
indíthat minket, ha fel merjük vállalni ezt a nehéz
feladatot. Mindig merünk Istenre hagyatkozni? Valóban
bízunk az ő megtartó szeretetében? Valóban hisszük,
hogy ő jelen van az életünkben? Esetleg csak akkor
hagyatkozunk rá, figyelünk rá, ha valamilyen nehéz
feladat előtt állunk? Csak akkor dicsőítjük őt, ha a
munkánk gyümölcsét rögtön megláthatjuk? Ha ez így van,
akkor a mi készülékünkben van a hiba. Nem vagyunk egy
hullámhosszon Istennel. Mert az Úr szeretetének
megtapasztalása valami igen finom műszerhez hasonló.
Sokkal érzékenyebb a bűnre és a kegyelemre, mint a
hőmérő higanyszála a melegre és a hidegre. Ha szelídek
vagyunk és ügyelünk arra, hogy gondolatainkkal,
szavainkkal és életünkkel az Urat dicsőítsük, akkor ő
szeretetének számtalan jelével áraszt el minket.
Az igaz hitnek nincs szüksége a közvetlen, azonnali
látásra. Az igaz hit feltétlen bizalom Istenben.
Tökéletes ráhagyatkozás, amiben nincsen egy szemernyi
kételkedés sem. Ha ezt fel merjük vállalni, akkor meg
fogjuk látni Isten gondviselésének jeleit is. Ezek a
jelek eddig is körülvettek minket, csak kételkedésünk,
hitetlenségünk miatt nem láttuk azokat.
Isten valóban munkálkodik az életünkben, csak rá kell
hangolódnunk az ő hullámhosszára. Engedjük, hogy Isten
“bemérjen” minket.
Kommentáld!