„Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta…” (Lukács 15:20)
Chuck Colson írja: „Amikor a Buckingham Palotában jártam… Fülöp
herceg megkérdezte tőlem: »Mit tehetnénk a bűnözés ellen Angliában?«
Így feleltem: »Küldjünk több gyereket vasárnapi iskolába«. Azt hitte,
csak tréfálok. De rámutattam Christy Davies szociológus tanulmányára,
aki felfedezte, hogy az 1800-as évek első felének brit társadalmát
nagyarányú bűnözés és erőszak jellemezte, amely drámai módon csökkent az
1800-as évek végén és az 1900-as évek elején. Mi változtatta meg egy
egész nemzet jellemét? Abban az időszakban a vasárnapi iskolák
látogatottsága egyenletesen növekedett, 1888-ra Angliában a gyermekek
75%-a járt. Miután a részvétel lecsökkent… ennek arányában növekedett a
bűnözés és rendzavarás. Ha megtöltjük a vasárnapi iskolákat, meg tudjuk
változtatni a szíveket, és helyre tudjuk állítani a társadalmat.”
Azt jelenti ez, hogy a mi gyermekeink soha nem fogják elvéteni az utat?
Nem, ez csupán azt jelenti, hogy fel fogják ismerni az igazságot, amire
tanították őket, vissza fognak emlékezni az „atyai ház” örömeire, és
vissza fognak térni, mert tudják, hogy szeretettel fogadják őket.
Figyeld csak meg: a tékozló fiú apját nem vádolták azzal, hogy
elhanyagolta gyermekét. Ő nagyszerű példakép volt. Támogatta gyermekeit
anyagilag és érzelmileg. Utat mutatott nekik, de nem erőszakolta ki az
alkalmazkodást. Teret adott arra is, hogy elbukjanak – és helyet
biztosított a visszatéréshez. Az mutatja meg, hogy milyen szülők
vagyunk, ahogy a gyermekeinkkel bánunk. Lehet, hogy a gyermeked még
távol van, de tudnia kell, hogy törődsz vele, szereted, imádkozol érte,
és szeretettel fogadod őt, mikor hazatér.
Kommentáld!