Senki sem kerül­heti el, hogy élete során olyan ese­mé­nyek­kel, vál­to­zá­sok­kal talál­koz­zon, ame­lyekre nem vágyott, ame­lyek fel­bo­rít­ják korábbi elkép­ze­lé­seit, meg­in­gat­ják saját magába, vagy másokba vetett bizalmát.

Mi tör­té­nik velünk?

Nega­tív hatás­ként élhe­tünk meg egy várat­la­nul bekö­vet­kező ese­ményt (beteg­ség, halál, csa­ló­dás), de hul­lám­völgybe kerül­he­tünk foko­za­to­san is, ami­kor pl. hosszabb távon nem úgy ala­kul­nak a dol­ga­ink, ahogy meg­ter­vez­tük, remél­tük. A lelki meg­élés mind­két vál­to­zat­ban hason­lóan alakul.

Le a legmélyéig

Elő­ször el sem akar­juk hinni, hogy ez velünk meg­tör­tén­he­tett. Az első „sokk” elmúl­tá­val meg­pró­bá­lunk úgy visel­kedni, mint koráb­ban, azaz „tart­juk magun­kat”: a siker és az inkom­pe­ten­cia érzése gyak­ran vál­to­gatja egy­mást. Sze­ret­nénk minél előbb túl­lépni az egé­szen, de mivel nem tudunk, tehe­tet­len­sé­günk miatt magun­kat és/vagy a kül­vi­lá­got, a körül­mé­nye­ket okol­juk, gyak­ran élünk át hara­got, indulatot.

A zak­la­tott lel­ki­ál­la­pot okoz­hat alvás-, evé­s­za­vart, a napi rit­mus fel­bo­ru­lá­sát; „szin­ten tar­tási” erő­fe­szí­té­se­ink előbb-utóbb kime­rí­tik szer­ve­ze­tün­ket, meg­nyir­bál­ják önér­té­ke­lé­sün­ket. Egy depresszív szí­ne­zetű fázis veszi kez­de­tét, amit bizony­ta­lan­ság, szé­gyen­ér­zet, önvád és remény­te­len­ség kísér. Erős szo­ron­gást élhe­tünk át, attól félünk, hogy „ennek már soha­sem lesz vége”. Kép­te­le­nek vagyunk elfo­gadni a fenn­álló hely­ze­tet, benne önma­gun­kat, illetve önma­gunk esendő, gyenge, segít­ségre szo­ruló állapotát.

A rossz hír, hogy amíg nem tudunk igent mon­dani „árnyé­kos olda­lunkra”, nem indul­hat el a fel­felé ívelő sza­kasz. A jó hír viszont az, hogy az elfo­ga­dás­sal olyan lehető­sé­gekre nyí­lik ki las­san a sze­münk, ame­lye­ket a taga­dás, ellen­ál­lás, önsza­pu­lás álla­po­tá­ban észre sem vettünk.

Újra fel

Ami­kor már nem önma­gunk­kal har­co­lunk, képe­sek leszünk figyelni a világra, befo­gadni olyan infor­má­ci­ó­kat és isme­re­te­ket, ame­lyek segít­sé­gé­vel új meg­küz­dési módok kör­vo­na­la­zód­nak előt­tünk. A mély­pont­ról biz­to­san más ember­ként kerü­lünk a fel­színre. Egy­részt tapasz­ta­la­tot sze­rez­tünk arról, hogy képe­sek vol­tunk meg­küz­deni, más­részt meg­is­mer­het­tük énünk kevésbé elfo­ga­dott részeit is, ezál­tal énké­pünk tel­je­sebbé, alkal­maz­ko­dá­sunk rugal­ma­sabbá vált. Lehet, hogy azt is meg­él­tük, milyen sokat jelent a mások­tól jövő együtt­ér­zés, s talán mi magunk is könnyeb­ben nyúj­tunk majd segítő kezet azok­nak, akik épp hul­lám­völgy­ben van­nak. Évek múlva vissza­te­kintve erre az élet­sza­ka­szunkra, való­színű­leg úgy gon­dol­juk majd, hogy általa lel­ki­leg sokat gaz­da­god­tunk, éret­tebbé, „embe­rebbé” váltunk.

Med­dig is?

A cím­ben fel­tett kér­désre tehát az a válasz, hogy egé­szen addig, amíg el nem tud­juk fogadni önma­gunk és éle­tünk ter­mé­sze­tes része­ként a vesz­te­sé­ge­ket, az időn­kénti kudar­cot, azaz a sinus-görbe lefelé ívelő ágát. Gon­dol­juk meg: ha egy nap 24 órá­já­hoz hozzá tar­to­zik a nap­pal és az éjszaka is, miért len­nénk mi embe­rek kivé­te­lek? S ne feled­jük: bár­mi­lyen sötét az éjszaka, mégis fel­kel haj­nal­ban a Nap.