Még nem voltam harmincéves, és őrülten vágytam egy nőre, akit szerethetek és a tenyeremen hordozhatok, és aki majd megajándékoz egy babával. Bármit képes lettem volna megtenni érte. És meg is tettem.

Gyönyörű nyári nap volt, amikor találkoztam vele. Elbűvölt a szőke, hosszú haja, kedves mosolya. Akkor még nem tudtam, hogy mire képes ez a mosolygó száj.

Gyorsan egymásra hangolódtunk, nem zavart az sem, hogy gyereke van, és láttam, milyen odaadó, jó anya, nőként pedig kedves, megértő volt. Mindennap találkoztunk, sétáltunk, bicikliztünk, kirándultunk. Hol kettesben, hol a kisfiával. Alig pár nappal a megismerkedésünk után már szinte ott laktam nála: munka után mindig találkoztunk, bevásároltunk, együtt főztünk. A fellegekben jártam, hisz kedvesem mindenben olyan volt, amilyet megálmodtam magamnak.

Az első vihar

A viharfelhők váratlanul érkeztek, a villámcsapás pedig pusztító volt. Egy sms formájában érkezett. Egy régi ismerősömtől kaptam, akivel megbeszéltük, hogy segítek neki beszerezni valamit, és másnapra beszéltünk meg találkozót, de lemondta, otthoni gondokra hivatkozva. Féltékeny kedvesem egyből lecsapott rá, és vesztemre a régi ismerős hölgy volt.

Párom kiabált velem, lehordott mindenféle aljas szemét disznónak, nyomdafestéket nem tűrő hangon beszélt velem, és bár kicsit megrémültem kirohanásától, próbáltam békíteni. Hisz nem voltam bűnös, mégis kezdtem bűntudatot érezni. Szó szerint kidobott a lakásából, én kétségbeesve vonszoltam magam haza. Álmatlanul forgolódtam az ágyban, nem tudtam, mit csináljak, mennyire végleges a döntése, hogy látni sem akar többé. De hittem abban, hogy az igazság kiderül, és újra együtt lehetünk, hiszen előtte minden csodás volt. Vagy csak vak voltam.

Másnap nem találkoztunk, de minden gondolatom nála járt: mit csinálhat, mire gondol? Néha felhívott, hogy elküldjön melegebb éghajlatra, és tudatosan olyan kijelentéseket tett, amelyek fájtak. Szándékosan okozott fájdalmat. Én tűrtem, mert szerettem. Kibékültünk. Elhitte, hogy nincs viszonyom a másik nővel.

Derűre újabb ború

Gyönyörű hétvége következett nálam, olyanok voltunk, mint egy család. De a féltékenység zöld szemű szörnyetege már velünk lakott, és halkan kedvesem fülébe súgott valamit. Valahogy rájött, hogy másokkal is beszélgetek rajta kívül, és megőrült a gondolattól, hogy róla is szó esik. Beleolvasott a levelezéseimbe, majd megbízhatatlannak könyvelt el, úgy érezte, becsaptam, nem tud többé megbízni bennem, ezért most elmegy, és nem jön többé vissza. Visszaadta a nyakláncot is, amit tőlem kapott.

Másnap újra úgy éreztem, meg kellene próbálni kibékülni. Elé mentem a munkahelyére. Meglepődött, de rövid idő múlva a harag helyét már apró mosoly váltotta fel. Bízni akar bennem, ezért kérte, hadd nézzen bele a levelezésembe. Kérte a jelszót, majd mindenkiről kérdezősködött, olyanokról is, akikkel évekkel ezelőtt váltottam néhány levelet. Mindenkire féltékeny volt, legyen az csúnya vagy szép, fiatal vagy idős, egyedülálló vagy házas.

A közösségi oldalamon is böngészett, törölgetni kezdte a régi ismerőseimet, hiszen arra már nekem nincs szükségem. Engedtem, hiszen úgy éreztem, igaza van. Nekem nem kell más, csak ő. Csak vele lehetek boldog, utolsó esély a családi életre.

Aztán a telefonomban kutatott, feltűnt neki egy szám, amiről érkezett nemrég sms. Megmondtam, hogy ki ő, régi kapcsolatom volt, de barátok maradtunk. Felhívta, a telefont a fülemhez tartotta, hogy kérjem meg a másik nőt, hogy ne zaklasson. Ezt is megtettem, csak maradjunk együtt. Felháborított a viselkedése, de maradtam. Még így is jobb, mint egyedül. Majd megbékél, elfogadja, hogy nem vagyok rossz.

Betelik a pohár

Pár nap nyugalom következett, aztán újabb vihar érkezett: kitalálta, hogy amíg ő dolgozik, én nőkkel találkozom. Elemi erővel tört elő belőle a féltékenység, a zöld szörnyeteg erőt adott neki. Már mindegy volt neki, hogy mivel, de fájdalmat akart okozni azért, mert én bántom őt. Felkapta, ami a keze ügyében volt – egy forró vasalót – és hozzám vágta, majd tíz karommal támadt rám, és ki akarta szedni belőlem az igazságot. Nyugtatni próbáltam, beszéljük meg, higgy nekem, mondtam, de láttam a szemén, itt már nincs mit tenni.

És akkor, megégett karral, összekarmolt felsőtesttel döbbentem rá arra, hogy ez nem boldogság. Ez a kapcsolat már haldoklik, én már nem viselnék el több megaláztatást. Akkor előtört belőlem a férfi, visszatért önbecsülésem, és kiléptem az ajtón.

Próbált még elérni, utánam rohant sírva, könyörögve, porban csúszott, hogy menjek vissza, de már csak szántam őt. Látni sem akartam többé, vissza sem néztem. Sokáig félve léptem ki az utcára, úgy éreztem, figyel valahonnan, és egy váratlan pillanatban lecsap rám. Féltem új kapcsolatot kialakítani, de sikerült találni egy nőt, aki megbízik bennem, ismeri és elismeri a jó tulajdonságaimat. Aki mellett újra férfi lehettem.