Isten több mint öt betű
A mai vasárnap evangéliumában Jézus érdekes kérdéssel fordul
tanítványaihoz, arról tudakozódik, hogy kinek tartják őt az emberek (vö.:
Mk 8,27). A válasz elárulja, hogy a nép körében nagy a bizonytalanság
Jézus személyét illetően. Az újabb kérdés arra irányul, hogy a tanítványok
mit gondolnak mesterükről (vö.: Mk 8,29). Péter válasza valójában saját
maga és apostoltársai nevében tett hitvallás: „Te vagy a Messiás!” (Mk
8,29).

Hogyan juthatunk el egy személyes hitvallásra? Hogyan juthatok el egy
szavakba foglalt hitvalláson túl arra a szintre, hogy életem legyen a
hitvallásom? Akit kisgyermekként kereszteltek meg, nem emlékezhet rá, hogy
az ő nevében szülei tettek egykor hitvallást a keresztelési szertartás
keretében. A keresztségi fogadalom megújítása a húsvéti szertartás
alkalmával már személyesebb hitvallásnak számít, miként az is, hogy
vasárnapokon és ünnepnapokon a szentmisében a közösség minden tagja
elmondja a Hiszekegyet vagy az Apostoli Hitvallást. Jogosan érezzük,
mégpedig nem csak most, amikor közeledik a Hit éve, hanem máskor is, hogy
e szóbeli hitvallást felülmúlóan kellene tanúskodnunk hitünkről a
világban, hogy felébresszük a hitet és a hit szerinti élet utáni vágyat a
hittől eltávolodottakban.

Csak arról tudunk tanúságot tenni, amit megismertünk, ismerünk. Mégpedig
olyan mértékben, amennyire megismertük. Keresztény tanúságtételünk
Krisztusról szól. Hogyan ismerjük meg őt? Milyen szintre juthatunk el e
megismerésben? Erre a kérdésre azért szükséges válaszolnunk, mert ez a
kulcsa tanúságtételünknek és személyes hitvallásunknak, s ez utóbbin már
nem csupán hittételek felsorolását értem. A kulcskérdés tehát a következő:
Hogyan ismerem meg Jézus Krisztust? A válasz megmutatja az utat, hogy az
evangéliumi kérdésre, tudniillik arra, hogy mit gondolok és mit hiszek
Jézus személyéről, egész életem hitvallásával tudjak felelni.

Hogyan ismerem meg Krisztust? A következő példa talán közelebb visz egy
hiteles válaszhoz. Avilai Szent Teréz szerint az imaéletnek két kútja van.
Az egyiket magunknak kell megásnunk és gondoskodnunk kell arról, hogy
minden árok oda vezesse a vizet. A másik kút, amely jobb vizet ad, magától
buzog fel egyszer. De várnunk kell rá, hogy felbuzogjon. E gondolatot
alkalmazhatjuk a mi kérdésükre is. Isten megismerésének két kútja van. Az
egyiket magunknak kell megásnunk, és gondoskodnunk kell arra, hogy minden
árok ide fusson. Melyek ezek az árkok, csatornák? Először is az értelmi
megismerés. Bizonyos dolgokat megtanulunk Istenről, az ő cselekedeteiről a
történelem folyamán, a vallás dolgairól. A bal oldali agyfélteke munkája
ez, az értelmünkkel megszerzett tudást ott raktározzuk. A „tudásközpontú
társadalmat” emlegetők itt meg is állnának, de mi továbbmegyünk. A
megismerés másik csatornája az akarat szintjén történik. A felelős módon
meghozott döntés, a ragaszkodás ahhoz, ami mellett elköteleztük magunkat,
és a hűség egy új szintre visz minket Isten megismerésében. A pappá
szentelt, a szerzetesi fogadalmat tett vagy a házastársi hűséget fogadott
személyik értik leginkább, hogy mire gondolok. Az értelmi és akarati
megismerés mellett a harmadik lehetőség az érzelem. E terület
tanítómesterei: öröm, boldogság, szeretet, harag, félelem, féltékenység
(stb.), igen, a negatívnak nevezett érzéseink is számos titkot felfednek
számunkra. Érzelmek nélkül aligha lelkesednénk Istenért. Megismerési
csatornáink következő eleme a testi érzékelés, érzékszerveink használata.
E terület fontosságát jelzi, hogy szinte minden gyógyítása alkalmával
Jézus megérinti a beteget, a beteg testrészt. Ezen érintésnek is szerepe
van a gyógyulásban és a beteg részéről az isteni jóság megismerésében,
megtapasztalásában. Itt kell megemlítenünk a szenvedéseket, a test
fájdalmát, gyötrődését. Ne a fejfájásra, a lábtörésre vagy a megfázásra
gondoljunk, hanem a test mély szenvedésére. Az igazi szenvedés
megtapasztalása Isten megismerésének sajátos forrása, hiszen Krisztus is
átélte az emberi szenvedést keresztútja és halála során. Úgy tűnik, hogy a
szenvedés a bennünket leginkább átalakító, Krisztushoz hasonlóvá tevő erő.
A következő csatorna a művészet, az esztétika világa. Ez talán a
legkevésbé átformáló, hiszen a gyönyörködés, a rácsodálkozás ritkán
ösztönöz cselekvésre. A vallási életben, Isten megismerésében azonban
mégis szerepe van, gondoljunk csak arra, hogy a természet szépsége vagy
egy meghittséget sugárzó szép templombelső áhítatot ébreszt bennünk. De
legyünk óvatosak, mert amit egy szakértő a lehető legszebbnek, a lehető
legjobbnak nevez, nem biztos, hogy valóban a legszebb, valóban a legjobb.
Egy ínyenc borszakértő soha nem fogja egy szentmiséhez szánt, de nem
átváltoztatott misebor kóstolásakor azt érezni, amit Krisztus vérének
vételekor érzünk. Egyetlen, még a legfinomabb kenyér ízéhez sem
hasonlítható a Krisztus testévé átváltozott kenyér. E sor utolsó elemeként
szóljunk még a képszerű megismerésről. Jézus nem véletlenül használt
példabeszédeket, hasonlatokat tanítása során. Ezek segítségével könnyen a
szereplők helyébe képzelem magamat, a történek részesévé válok, s
megértem, hogy milyen cselekvésre akar ösztönözni a példázat. Ebbe a
világba tartozik a felebaráti szeretet, a segítségnyújtás az irgalmasság
gyakorlása. Azt képzelem, gondolom, hiszem, hogy a másik emberben Jézusnak
segítek. Ő mondta: „Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem
teszitek” (Mt 25,40). Krisztust látni a másik emberben nagyszerű
megismerési forrás.

Azt gondolnánk, hogy ily módon megismerhető az Isten. De ott van még az a
bizonyos másik kút, a másik forrás. Ami egyszer csak felbuzog. Tőlünk
függetlenül. Váratlan időben és olyan helyen, ahol nem számítottunk rá.
Lehull a lepel a titkokról, eltűnik szemünkről a homály. Isten feltárja,
megmutatja önmagát. Aki már átélte, Isten-élménynek nevezi. Aki még nem
élte át, várjon rá türelmesen! Egyszer majd felbuzog. Íze jobb lesz minden
más vízénél. Igyunk belőle bőségesen! Akkor majd megértjük, hogy Isten
több mint öt betű.
© Horváth István Sándor