Abban az időben így szólt Jézus: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a
kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki
viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a
juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket.
Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a
hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját
nem ismerik.”
Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről
beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én
vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és
rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam
keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj
csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy
életük legyen, és bőségben legyen.”
Jn 10,1-10

Az evangéliumok szerint Jézus több példabeszédben is pásztorhoz hasonlítja
magát, a benne hívőket pedig bárányokhoz. A mi személyes kapcsolatunkra is
érvényes ez a hasonlat, hiszen az Úr jó pásztorként vezet minket, az ő
bárányait. Félreértés volna azt gondolni, hogy Jézus azt akarja, hogy
„bárgyú birkák” legyünk, akikben nincs semmi önállóság, s csupán arra
képesek, hogy együtt legyenek a nyájjal. Jézus ugyanis olyan pásztorunk,
aki jól ismer minket, „nevünkön szólít”, törődik velünk és gondoskodik
rólunk. A hasonlat azt jelenti számunkra, hogy engedelmesen követjük
Jézust és megőrizzük a Vele való közösséget. Nem idegen számunkra, hanem
jól ismerjük szavát, hangját, tanítását. Hallgatunk rá, mert tudjuk, hogy
az örök élet felé vezet minket.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, mivel te a lelkünkben laksz, a te imád a miénk is, én pedig
szeretnék abban szüntelenül részt venni; ezért lelkem kis edényként az
élet e forrása alá tartom, és hogy ezt tovább tudjam adni a lelkeknek,
hagyom, hogy végtelen szereteted hullámai elborítsanak.