Aki nem önmaga lámpása: sötétben jár.
Ami pedig a boldogságot illeti: boldog az ember csak akkor lehet, ha szabad.
És csakis az igazság tudja szabaddá tenni. Az igazság pedig az, hogy valamennyien önmagunk lámpásai vagyunk.
Müller Péter

Van egy ember, ő hosszú évek óta a legfőbb bizalmasom volt, többet tud rólam, mint bárki, ismeri a lelkem minden rejtett zugát.
Ismeri legféltettebb vágyaimat, álmaimat. Sokszor tartott tükröt elém, amit időnként nehéz volt elfogadni, de sokat tanultam belőle: magamról.
Azt hittem én is mindent tudok róla, úgy éreztem az utóbbi időben többet, mint bárki, lelki kapocs ez valahol odafönn kötődött.
A mai napig érzem őt, akkor is, ha napokig nem beszélünk, mindig voltak intuícióim vele kapcsolatban az utolsóig beigazolódtak mindig.
Ő az az, ember, akire az életemet is rábíztam volna, tudtam mindig őszinte mindig egyenes néha túlságosan is is!
Ő tanított meg igazán anyának lenni, ő vezetett rá hol is lakik bennem a Nő. Tanítás volt minden beszélgetésünk.
Az ő lelki támogatása mellett lett belőlem nagy gyerekből felnőtt nő. Nem tipikus Nő- Férfi kapcsolat, hanem lelki szövetség.
Ismerte minden ki nem mondott gondolatomat, tőle kaptam az első gitáromat, tudta, hogy magamtól nem léptem volna meg csak álmodoztam róla.
Mindig törődött a lelkemmel, mindig azt éreztem nagyon fontos neki is ez a kapocs, az egyetlen igaz barátja voltam.
Akit igazán önmaga miatt szerettem ha vidám volt azért, ha éppen a depresszió mély bugyraiban vergődött akkor azért.
Ő a legjobb legfontosabb barátom volt….
Azért beszélek múlt időben, mert ez megváltozott.
Valami érthetetlen okból azt találta ki változtat azon, ami remekül működött hosszú időkön át. Őszintén támogattuk egymást, kívántunk szerető társat a másiknak, boldogságot és békét.
Egyik napról a másikra megváltozott, vagy csak én nem vettem észre, hogy időközben nem ugyanaz az ember, akivel beszélgetek, s akire rábízom a lelkem, sajnos nem tudom.
Pár nappal ezelőtt csúnyán becsapott, napokon át félrevezetett, a szemembe hazudott, s ami a legrosszabb nem értem az indokot, sosem bántottam, sosem hazudtam neki még apróságokban sem.
Ez nagyobb csalódás volt, mint bármi. Miért dob el magától egy őszinte tiszta emberi kapcsolatot valaki? Hiszen olyan kevés van belőle…
Talán nem is érzi mekkora sebet ejtett…
Bár nem kérte, de a megbocsájtáson dolgozom, próbálom feldolgozni és az indokot megtalálni a mentségére.
Magamért, az én lelki békémért, és azért mert nem méltó a jelenleg kialakult helyzet a múltban megélt kötelékhez.
Napról napra könnyebb, remélem, egyszer teljesen elmúlik a rossz érzésem vele kapcsolatban.
Biztos vagyok benne, hogy most is tanulnom kellett Tőle csak még nem tudom mit…
Keresem a választ!