Két magzat beszélget.
- Mondd, te hiszel a születés utáni életben ?
- Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Hagyjuk már! A születés után nincs semmi ! Onnan még senki nem tért vissza ! És különben is, hogy nézne az ki ?
- Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak... Talán a saját lábunkon fogunk
járni, és a saját szánkkal eszünk.
- Ez már végképp ostobaság ! Járni nem lehet ! Még, hogy szájjal enni
Nevetséges ! Hát nem látod a köldökzsinórt ? És ha már itt tartunk,
gondolkodj el egy picit: azért sem lehetséges a születés utáni élet,
mert a köldökzsinór túl rövid .
- Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
- Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
- Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk...
- A Mama ? Te hiszel a Mamában ? !
- Igen.
- Ne nevettesd ki magad ! Láttad már valahol ? Egyáltalán látta már valaki ?
- Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
- Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó ? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.
- Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét,
érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását,
érezni fogod óvó kezét.
Kommentáld!