Kövessétek a szeretetet

...Az öreg hangtalanul nyitotta az ajtót, megigazította a takarót és az ágy szélére ült. Meghatottan nézte unokáját, ahogy egykor saját gyerekeit, nincs ártatlanabb egy alvó gyermeknél - gondolta. A délutáni séta ott zsibongott tagjaiban, jóleső fáradtság áradt szét benne. Suttogva beszélt: - Bocsáss meg nekem kisfiam, ha elszomorítottalak, ma. Eddig azt hitted, mindenki jó, mert szerencsés sorsod még megkímélt a rossztól. Bárcsak mindig így legyen. Talán sokat mondtam egyszerre, kis szíved feldolgozni képtelen. Mindig félek, hogy védtelen leszel, szeretném átadni, amit nekem keservesen kellett megtanulnom. Mintha megóvhatnálak bármitől! A csalódásoktól, a bánattól, a félelemtől! Egyet azért szentül hiszek, talán szavaimból marad annyi, hogy a két legszörnyűbb érzés, a kétely, s a reménytelenség ne legyen úrrá rajtad soha. Ezért meséltem róla. Akartam, hogy tudd: nincs hiábavaló áldozat, s nincs más út, ami emberhez méltó. Lehet elkerülni, tiltani, kigúnyolni, eltitkolni, de egyet nem lehet: nem tudni, hogy létezik. Mert egyszer megmutatták, s nagy igazság, hogy amit ember megtett, azt ember megint megteheti. Ne félj, beszélgetünk majd még sokat, ha már nem is sokáig. Bolondozunk, nevetgélünk, dehogy búsítalak. Nem akarok többet kis szemedben riadalmat látni. Elmegyünk, meglocsoljuk a lányokat, a véneket és az ifjakat is, meglessük a bokrokat, hová rejtette az a huncut nyuszi a hímes tojást. Megvárom majd mindig míg kérdezel, s csak annyit mondok, amennyit elbírsz hordozni, ígérem ezt neked, kisfiam. Sokáig ült még szótlanul, hallgatta a gyerek egyenletes szuszogását, megsimogatta hűvös homlokát. - Mit mondtál nagyapa? - moccant meg, s egy pillanatra kinyitotta a szemét. - A szeretet soha el nem fogy - ölelte vissza az álomba, - az jó - mormolta a kisfiú és már aludt megint az igazak nyugalmával. Lassan az öreg is elálmosodott, de valahogy nem tudta ott hagyni a gyermeket. Vastag, puha szőnyeg feküdt az ágy előtt, erre kuporodott, fejét az ágyra hajtotta. Az ünnep reggelre így találta őket, a besurranó napsugár különös, örök fénnyel szőtte be alakjukat.

/(Kálnay Adél)