Illés Sándor

Kutya-történet

Valaki gyengéden megkopogtatja az ajtót. Megnézem, ki az. Az unokám
hangját hallom. Nincs kulcsa? "Nem vagyok egyedül" - érkezik a válasz.

Kicsit gyorsabban ver a szívem. Lenne társa? Valaki elkísérte hozzám?
Húszéves már elmúlt, csinos, szőke, akadhatott társa. Ki lehet? Gyorsan
kinyitom az ajtót: "Gyertek be!" Belép, az arca izgalomtól piros, de
lehet, hogy a hideg miatt. Akkor még hó volt kint, és éjszakánként
fagyott. A karjában egy nyöszörgő kiskutya. "Hát ez?" - kérdem tőle
kíváncsian.

Elmeséli, hogy a Városligeten át sietett hozzám, amikor észrevette a kis
jószágot egy fa alatt, az út mentén. A vastag, jeges havon feküdt, szinte
mozdulatlanul és nyöszörögve. Szétnézett a kutya gazdáját keresve, de
senki nem volt a közelben. A kutyus fejét simogatta, de az nem tudott
felállni.

"Mit tehettem? - nézett rám könyörgő tekintettel. - Felnyaláboltam,
behoztam egy kicsit melegedni. Majd csak jelentkezik valaki érte."

Persze mindketten tudtuk, hogy az a valaki nem jelentkezik, mert lehet,
hogy szándékosan hagyta ott, szabadulni akart a kutyától. A póráz is az
állat nyakán maradt.

Letette a kutyát a konyha közepére, az riadtan és könyörögve nézett rá.
Nyüszített vékony cérnahangon, de nagyon szomorúan. Sírt. Erre újra az
ölébe vette, és a kijárat felé indult. Megfogtam a karját: "Hová viszed?"
Megrázta a fejét. "Nem tudom. De lehet, hogy valaki siratja. Néhány napig
el lesz nálunk is."

Elment vele. Néztem utána. Nem mondom, egy kicsit büszkén. Mert lehet,
hogy nem tud úgy teniszezni, mint a szomszéd lánya, vagy nem volt soha
színjeles, de ami a leglényegesebb: érző szíve van. A mások baját átérző.
És ez az igazi emberség. A legszebb erény. Mit akarok még ebben a
felbolydult, zavaros világban?

Másnap nem jött, aztán megfeledkeztem róla, az embert annyi sok gond
gyötri, öreg is vagyok már ahhoz, hogy elveszett kutyusokkal törődjem. A
minap aztán eszembe jutott, és megkérdeztem az unokámtól: "Mi van a talált
kiskutyával? Akadt már új gazdája?" Lesütötte a szemét, zavartan
válaszolt, halkan rebegte, hogy a nagymama meg ne hallja, elmondta, hogy
nincs. Még mindig nála van a kutyus. Már három kutyája van. Rendszeresen
viszi őket a körzeti állatorvoshoz, veszi nekik az ennivalót, minden pénze
rámegy erre, de nem panaszképpen mondja. Színházba, hangversenyre sem
jutott el már hónapok óta. Megsajnáltam. Haditervet dolgoztam ki, hogy
segítsek gazdát találni az ebnek.

Bevált a terv. Így számolt be róla:

"Kivittem a ligetbe, meleg volt már a tavaszi napfény, a padokon öregek
sütkéreztek. A pórázt csalafinta módon a pad támlájához kötöztem, majd
behúzódtam egy közeli fatörzs mögé. Hallottam, hogy a kutya elvakkantotta
magát. Az öregek a padon észrevették. Egyikük eloldozta, majd közelebb
vonta és megsimogatta. Vadászok lehettek, akik a padon sütkéreztek, mert
régi vadászatokról beszéltek. Egyikük azt mondta, nem is volna rossz egy
kutya. Erre a többiek is megsimogatták. A kutya hálásan vakkantott.
Otthonosan a lábuk elé telepedett...

Amikor szedelőzködni kezdtek hazafelé indulva, a kutyus ugrándozott
előttük. A vadászok egyike ekkor azt mondta, ťAzé legyen a kutya, akit a
legjobban elfogad. Akit a szívébe zár. Induljunk csak el, majd ő
kiválasztja a gazdáját...Ť"

"És kiválasztotta?" - érdeklődtem izgatottan.

"Ki... Azt az öreget választotta, aki először megsimogatta. Csaholva
követte, örült, én meg csak néztem a fatörzs mögül. Csak azt nem értem,
miért őt választotta, miért nem a másik kettő közül valamelyiket? Te
érted, nagyapa?"

Csak nagy sokára válaszoltam, előbb felviharzott bennem elmúlt életem sok
küzdelme és keserve:

"Az állatok mindig megérzik a jóság sugárzását a szívük antennáján..."

Erre sírni kezdett, majd elrohant. Az ajtóból visszakiáltotta: "Talán még
utolérem őket, tudom merre mentek..."