A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Amikor imádkoztok, ne
szaporítsátok a szót, mint a pogányok! Azt hiszik ugyanis, hogy akkor
nyernek meghallgatást, ha sokat beszélnek. Ne utánozzátok őket! Hiszen
mennyei Atyátok tudja, mire van szükségtek, még mielőtt kérnétek őt. Ti
tehát így imádkozzatok:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk
vétkezőknek;
és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!
Mert ha ti megbocsátjátok az embereknek, hogy (ellenetek) vétettek,
mennyei Atyátok nektek is megbocsátja bűneiteket. De ha ti nem bocsátotok
meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg nektek bűneiteket.”
Mt 6,7-15
Jézus arra bátorít, hogy Atyánknak szólítsuk Istent. A vallási élet
forradalmi megújítása ez ahhoz az ószövetségi gyakorlathoz képest, hogy
Isten nevét egyáltalán nem szabadott kimondani. Jézus kifejezetten azt
kéri, hogy baráti, gyermeki hangon szólítsuk meg Istent, aki figyel
szavunkra. Ugyanakkor figyelmeztet, hogy ne szószátyár módon vagy
végtelenül hosszan mondjuk Istennek a magunkét, hanem röviden, őszintén
tárjuk elé mindennapi gondjainkat. A sok beszéd már csak azért is
felesleges, mert Isten jól tudja, hogy mire van szükségem, másrészt azért
sem ajánlatos, mert könnyen megakadályozhatja, hogy Isten megszólaljon, s
meghalljam csendes szavát szívünk mélyén. Az ima személyes kapcsolatot
teremt Istennel, akinek éppen az a szándéka, hogy közösségre lépjen velem.
Kommentáld!