Abban az időben:
Amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a túlsó partra, a tó partján nagy
tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga
elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte:
„Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és
éljen!” Erre ő elment vele. Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte.
Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok
orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte,
de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott
a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját. Így gondolkodott magában:
„Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a
vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából. Jézus nyomban
észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és
megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták:
„Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő
mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve
előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és
őszintén bevallotta neki az igazságot. Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited
meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy
egészséges!”
Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték:
„Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így
bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren,
Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy
vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok
siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok
itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették.
Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját,
anyját, s kísérőivel együtt bement (a helyiségbe), ahol a gyermek volt.
Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talita kúm”, ami annyit
jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány azonnal fölkelt, és
járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a
csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne
tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.
Mk 5,21-43

Elmélkedés:

Leborulva kérte
Két csodáról hallottunk a mai evangéliumban, a tizenkét éve vérfolyásban
szenvedő asszony meggyógyításáról valamint egy tizenkét esztendős, halott
kislány feltámasztásáról. A két egymásba ágyazott történet sok-sok
tanulságos elemet tartalmaz. Ilyen kérdések merülnek fel bennünk: Miért
sereglik a hatalmas tömeg Jézus köré? Miért nem tudtak az orvosok segíteni
a betegen? Miben bízott az asszony, hogy mindenét az orvosokra költötte?
Mit jelent az, hogy Jézusból „erő ment ki”? Miért csak három apostolt visz
magával a halott kislány házába? Miért nevették ki Jézust a
siratóasszonyok? A számos érdekes kérdés helyett mai elmélkedésünkben mi
most csupán a Jézushoz forduló beteg asszony lelkületére és a Jézushoz
forduló elöljáró lelkületére próbáljunk figyelni.

Ezeket a történeteket olvasva azon csodálkozom el először, hogy a kérő
embernek nincs egyetlen felesleges szava sem. Itt nincs helye
szószátyárkodásnak vagy bőbeszédűségnek, sőt, még a kötelező udvariasság
is elmarad. Gondoljunk csak bele: ha valakitől valamilyen szívességet
várunk vagy kérni szeretnénk valamit, először agyba-főbe dicsérjük, hogy
jóindulatát felkeltsük, és ne utasítson vissza minket. Elmondjuk neki,
hogy ő a legügyesebb és egyedül ő képes megoldani a problémánkat.
Megdicsérjük hozzáértését, kifejezzük elismerésünket és csak utána fogunk
bele, hogy tulajdonképpen mit is szeretnénk. Az evangéliumi történetben
egészen másként történik mindez. A gyógyulni akaró asszony például meg sem
szólal. Nem akar beszélni a bajáról, nem akarja magára vonni a figyelmet,
azt reméli, hogy titokban megoldódik az ügye. És ott van a másik esetben
Jairus, aki odalép Jézushoz és megszólal: „Halálán van a lányom. Jöjj,
tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” (Mk 5,23). A lehető
legrövidebben fogalmazza meg kérését. Nem udvariaskodik, nem
magyarázkodik, nem hivatkozik társadalmi tisztségére és feladatára, nem
részletezi kislánya betegségét. Mennyire csodálatos, hogy Isten ért az
ember olykor nehezen megfogalmazott néhány szavából is. Isten ért a
gondolatainkból, még azt is tudja, amit nem merünk vagy nem tudunk
kimondani.

A beteg asszony és az elöljáró magatartásának van egy másik közös eleme,
mégpedig a Jézus előtti leborulás. Jairus odalép Jézushoz és „a lába elé
borult”, így adta elő kérését. Az asszony pedig, amikor Jézus magához
szólította, „odaborult eléje” és így vallotta be, hogy mit tett. Ebben a
leborulásban bizonyára az is benne van, hogy kifejezik tiszteletüket az
isteni hatalom, nagyság előtt, de szerintem fontosabb az ő benső
meghajlásuk, amely az alázatnak a kifejezése. Nem követelőznek ugyanis,
hanem alázatosan készek elfogadni azt, amit Jézus tenni fog. Kéréseinkben
mindig legyen meg ez az alázat, Isten akaratának elfogadása, aki jól
tudja, hogy mire van szükségünk, mi használja lelkünk üdvösségét.

Lelkületük harmadik fontos eleme, s minden bizonnyal legfontosabb eleme a
hit. A meggyógyult asszonyhoz így szól Jézus: „A hited meggyógyított
téged” (Mk 5,34). Jól kell értenünk ezt a kijelentést! A csodát Jézus
tette, az ő isteni erejének köszönhetően nyerte vissza egészségét az
asszony, de mindennek feltétele volt a hit, az asszony hite. Az elöljárót,
Jairust így bátorítja Jézus, amikor meghozzák a hírt, hogy beteg kislánya
időközben meghalt: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36). A hit tehát az ő
esetében is a csodához tartozó fontos elemként jelenik meg. Ki kell
egészítenünk mindezt azzal, hogy szinte kivétel nélkül minden más csodás
gyógyítás esetében a hit feltétele a gyógyulásnak. Legyen szó vakokról,
leprásokról, mozgásképtelen bénákról vagy más betegségben szenvedőkről, ők
vagy hozzátartozóik mindig kifejezik hitüket, és ezután történik meg a
csoda. Az is igaz továbbá, hogy ezek a csodák sok esetben hitet
ébresztenek az emberekben, akik látják őket.

Tanítson bennünket a két evangéliumi történet arra, hogy hittel forduljunk
kéréseinkkel Istenhez, és az ő napjainkban tapasztalható jócselekedetei
ébresszenek hitet bennünk!
© Horváth István Sándor
 
 

Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Sokszor nem szavakkal válaszolsz kérdéseinkre,
hanem csendesen átölelsz bennünket, amikor hozzád fordulunk. Életünk során
mindig érezhetjük jelenlétedet és segítségedet. Add, hogy a bajban és a
veszélyben soha ne essünk kétségbe, hanem mindig hozzád forduljunk! Add,
hogy ne féljünk, ha veszélyben van az életünk, csak higgyünk az örök
életben! Mert örök életünk és üdvösségünk nem lehet veszélyben, ha veled
élünk és veled halunk meg. Segíts minket, hogy az evangéliumhoz méltóan
éljünk!