Abban az időben Jézus Jeruzsálem felé tartott. Útközben tanított a
városokban és falvakban, melyeken áthaladt. Valaki megkérdezte tőle:
„Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?” Ő így válaszolt: „Törekedjetek
bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de
nem tudnak. A ház ura felkel és bezárja az ajtót, ti kint rekedtek, és
zörgetni kezdtek az ajtón: Uram, nyiss nekünk ajtót. Erre ő azt feleli
nektek: Nem tudom, honnan vagytok. Akkor ti bizonygatni kezditek: Veled
ettünk és ittunk, a mi utcánkban tanítottál. De ő megismétli: Nem tudom,
honnan vagytok. Távozzatok tőlem mind, ti, gonosztevők! Ott majd sírás és
fogcsikorgatás lesz, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és mind a
prófétákat az Isten országában, magatokat meg kitaszítva onnan. Jönnek
majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az
Isten országában. Íme, így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből
utolsók!”
Lk 13,22-30
Elmélkedés:
Egy ismeretlen személy az üdvösségre jutó emberek számáról kérdezi Jézust
a mai evangéliumban. Az illető valószínűleg nem tartozott Jézus tanítványi
köréhez, hiszen akkor erről bizonyára említést tett volna Lukács
evangélista. Maga a furcsa kérdés is arra utal, hogy a kérdező most
találkozott először Jézussal, mert egy tanítványnak inkább az a fontos,
hogy ő maga üdvözülni fog-e. És minket sem elsősorban az üdvözültek száma
érdekel, hanem az, hogy én eljuthatok-e az üdvösségre, és mit kell ennek
érdekében tennem. Jézus szavaiból kiderül, hogy nem elég dicsekedni azzal,
hogy valaki ismeri őt vagy hallgatja tanítását, hanem személyes
kapcsolatban kell élnünk vele.
© Horváth István Sándor
Kommentáld!