2013. március 24. – Virágvasárnap

Abban az időben: Jézus folytatta útját Jeruzsálem felé. Amikor Betfage és
Betánia közelében ahhoz a hegyhez ért, amelyet Olajfák hegyének hívnak,
előreküldte két tanítványát. Ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti
faluba. Amint beértek, találtok egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember
nem ült még soha. Oldjátok el, és vezessétek ide! Ha valaki kérdezné
tőletek, hogy miért oldjátok el, mondjátok azt, hogy az Úrnak van rá
szüksége.”
A küldöttek elmentek, és úgy találtak mindent, ahogy ő megmondta. Amikor
eloldották a szamarat, a szamár gazdái megkérdezték tőlük: „Miért oldjátok
el a szamarat?” Azt felelték: „Szüksége van rá az Úrnak”, és elvezették
Jézushoz.
Ott köntöseiket rávetették a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust.
Amint haladt, ruháikat az útra terítették előtte. Amikor közeledett az
Olajfák hegyének lejtőjéhez, a tanítványok egész örvendező tömege hangosan
áldani kezdte Istent a sok csodáért, amelyet láttak: „Áldott a király, aki
jön az Úr nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!” A
tömegből néhány farizeus azt mondta neki: „Mester, intsd le
tanítványaidat!” Jézus azt felelte: „Mondom nektek: ha ezek elhallgatnak,
a kövek fognak megszólalni!”
Lk 19,28-40

Elmélkedés:

Önként vállalta
A gyerekekkel a keresztúti szertartásra, imádságra készültünk az egyik
nagyböjti pénteken. Az életkoruknak megfelelő szövegeket előkészítettem
kis lapokra és kértem őket, hogy mindenki válasszon magának egyet. Máskor
néha előfordult kisebb vita köztük, hogy ki olvassa a hosszabb vagy
rövidebb szövegeket, ez alkalommal nem történt ilyesmi. Mindenki a saját
lelkivilágának megfelelő állomást választotta. Örültem ennek az önkéntes
és szabad választásnak a gyerekek részéről, mert magához a
kereszthordozáshoz is az önkéntes és szabad vállalás illik, miként erre
Krisztus Urunk példát adott keresztútján. Önként, szabadon, mindenféle
kényszertől mentesen vállalta a kereszthordozást. Értünk, megváltásunkért,
üdvösségünkért.
A virágvasárnapi szentmisében az evangélium helyén a passió, Jézus
szenvedéstörténete hangzik el énekelt vagy felolvasott formában. Idén a
Szent Lukács evangélista szerinti változatot vesszük (vö. Lk 22,11-23,56).
Az alábbi elmélkedés Jézus jeruzsálemi bevonulásának eseményéhez kötődik,
amelyre a mai napon emlékezünk. Az evangéliumi részletet (vö. Lk 19,28-40)
a szentmisét megelőző körmenet során olvassuk.
Az ünnepre Jeruzsálembe érkező Jézust ujjongva fogadja a nép, a
messiás-királynak kijáró tisztelettel köszöntik őt. A köszöntés hátterében
az a remény húzódik meg a nép részéről, hogy Jézus hamarosan kinyilvánítja
majd mindenki előtt, hogy ő a Messiás. Elképzelésükben azonban inkább az
él, hogy földi, királyi hatalmat szerez magának. Ruháikat a föld porába
terítik sokan a szamárháton érkező Jézus előtt és királyként dicsőítik. A
vallási vezetők rossz szemmel nézik mindezt, s arra kérik Jézus, hogy
hallgattassa el tanítványait és az őt éljenzőket, de ő nem teljesíti
kérésüket.
Jeruzsálemi bevonulásával elkezdődik Jézus életének utolsó szakasza. Az
események váratlanul felgyorsulnak. Nagycsütörtökön az apostolokkal együtt
lélekben leülünk az utolsó vacsora termében, majd elkísérjük az Urat az
Olajfák hegyére, ahol Júdás vezetésével a katonák elfogják. A főtanács
kihallgatja, majd Pilátusból kikényszerítik a halálos ítélet kimondását.
Elkísérjük Jézust a Golgotára és döbbenten szemléljük, hogy az emberi
gonoszság megöli a szent Istent. Harmadnapra váratlan fordulat történik, a
keresztre feszített Krisztus élőként mutatkozik övéinek, feltámadt a
halálból.
Nincs hatékonyabb eszköze a szívbéli megtérésnek és a hitre jutásnak, mint
a Krisztus szenvedéséről és haláláról való elmélkedés. Nézhetjük akár az
Egyház nagy szentjeit és tanúságtevőit, akár a környezetünkben élő valóban
vallásos embereket, mind-mind Krisztus szenvedésének megértése, a Megváltó
halálának szemlélése és a feltámadás titka vezette el őket a hitre.
Nagypénteken szeretnénk odaállni Krisztus keresztje alá és a római
századossal együtt kimondani: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt” (Mk
15,39). Húsvétvasárnap pedig szeretnénk az apostolokkal együtt szaladni
Jézus üres sírjához és szeretnénk találkozni a Feltámadottal, hogy
megszülessen bennünk a hit.
Emberként végtelenül gyengének érezzük magunkat a halállal szemben.
Érthetetlen, legyőzhetetlen erőnek tűnik számunkra, amellyel szemben
tehetetlenek vagyunk. Jézus is megtapasztalhatta ezt. Emberként viselte el
a halált. Nem akadályozta meg isteni erejével az emberi gonoszságot. Nem
menekült el a szenvedés elől és nem akarta elkerülni a halált sem. Mi
indította őt erre? Az irántunk való szeretet. A szenvedést és a
megaláztatást vállaló szeretet. Az emberek üdvösségért munkálkodó
szeretet. E szeretet megtapasztalása nélkül nincs hit. Jézus szeretetének
megérzése nélkül nem juthatok el a hitre.
© Horváth István Sándor
 
 

Imádság:

Uram, Jézus Krisztus! Földi életed során mindig tudtad, merre visznek
lépteid, s hová vezet az út, amelyen elindultál. Szavaiddal, tanításoddal,
igazságoddal utat találtál az emberi szívekhez, s megmutattad az Istenhez,
az Atyához vezető utat. Bátran indultál utolsó utadon, a keresztúton. A te
életutad végső soron mindig felfelé vitt, Atyád felé, aki örökre magához
ölelt a Golgota magaslatán álló kereszten. Jézusom, te követésedre hívsz
engem és minden embert. Társad szeretnék lenni utadon, amely a halálon
keresztül az örök életre vezet! Hiszek, Uram, erősítsd bennünk a hitet!