Miért van az ember szíve rejtve:...

Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.

- Miért búsulsz Funo? -

A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert. Miért is félt volna tőle, hisz bárhányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta.
- Elhagytam a szívem. - pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a tóba.
- A szíved? - csodálkozott a vén Halerum.
- Igen - azt! - Hüppögte.
- Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! - könnycseppet törölt ki a szeme sarkaiból.
A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta s a feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyrakerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor azok széttárultak - lám a fiú csodás szíve ragyogott fel benne .

- Megtaláltad! - kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét.

- Szeretlek Halerum! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add oda kérlek! Ezentúl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy!-
Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel.

- Tudod mit? - töprengett a remete. - Hadd válasszam meg én a helyét.

- Rendben. - egyezett bele Funo.

Halerum elmosolyodott és a parányi szívecske, mint egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből - és a fiú mellkasa felé haladt. Funo leplezetlen boldogsággal, csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is leszott, ám amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.

- Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? - értetlenkedett.

- Figyelj rám Funo. - az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott.

- Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább - és ezt már nem veheti el senki sem.

Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott.

- Köszönöm Halerum! - nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott.

Halerum pedig csak bámult a távolodó gyermek után és mosolygott

- Majd egyszer megérti.

Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes mélyben vésődnek fel rá a nevek ,újból és újból."