Lajoska minden harmadik lépésnél megállt, forgatta, nézegette az almát, nem győzött benne gyönyörködni.
- Ha ezt az almát beviszem István bátyámnak a lakatosműhelybe, tudom, megörül neki.
István föltette az almát a polcra, le sem vette onnan
estélig. Akkor aztán elvitte Laci öccsének, de az sem harapott volna
bele az almába, akárhogy kínáltatta magát.
Letette maga mellé a szalmazsákra, s álmában is a
markában szorongatta. Mikor aztán reggel a kútra szalasztották, lekerült
vele Jóska bátyjához az asztalosműhelybe. Jóska nem tudott hová lenni
örömében, ahogy az almát meglátta.
"Olyan szép ez, hogy vétek volna megenni" - gondolta
Jóska, s eltette az almát a ládafiába. Csak Szilveszter délutánján vette
elő, amikor meglátogatta Péterke, a kis kanász.
- Mikor ettél utoljára almát, Péterke?
- Olyan régen volt az, hogy már azt sem tudom, mikor volt.
- Megállj, keresek egyet ebben a ládában! - S ezzel elővette az ajándék almát.
Péterke két marokra fogta az almát, úgy szaladt vele haza.
- Édes szülém, nézze, mit hoztam én magának! - S odatette anyja ölébe a mosolygó almát.
Dehogy volt az már mosolygó alma, dehogy. Polcon, szuszékban, ládafiában összefonnyadt, megráncosodott alma volt.
Adorján szűcsné mégis ráismert. S mikor újesztendőt
köszönteni összegyülekeztek gyermekei, együtt ették meg a pogácsaalmát,
hanem aztán úgy, hogy a magjából sem maradt.
Kommentáld!