Tegnap reggel, amint kinyitottam az ablakot, odaesik a párkányra egy
száraz falevél. Ősz a küldője, szélpostás a hozója. Megcsípte már a dér
ezt a levelet. Olyan mintha ezüst porral volna behintve. Olvasni pedig
ezt lehet róla:
Kergetem a falevelet,
hátamon hozom a telet,
Mosolygós a születésem,
Lucskos, sáros temetésem. |
Hát ez így igaz. Az ősz az egyik kezével a nyárba
fogódzik, a másikkal a télbe kapaszkodik. Az egyik szeme mosolyog, a
másik szeme sír. Ahogy kinézek a ligetre, látom, hogy ezüstbe, aranyba,
bíborba öltöztek a fák. De ez a nagy pompa nem tartós. Lekopaszítja a
fákat egy szellőlebbenés, és a zörgő leveleket szerteszét hurcolja.
Azokkal küldi az ősz az üzenetet embernek, madárnak.
Az embernek azt üzeni:
—Itt az ideje a gyümölcsszedésnek, kukoricatörésnek. Megérett a szőlő,
lehet szüretelni, szántani, vetni. Jön a köd, jön az ősz, jön a nátha,
jön a köhögés. Jó lesz előszedni a meleg ruhákat. A madaraknak küldi az
ősz a legsürgősebb postát:
Készüljetek, fecske, gólya:
Itt az óra indulóra! |
Szomorú a kert. Bánatosak a virágok, érzik hervadásukat. Róluk írta Petőfi Sándor:
Búsulnak a virágok,
Szegénykék betegek,
Nincs messze már halálok,
Mert a tél közeleg. |
Mire a tél megjön, már csak egy-egy levél lebeg az ágak hegyén.
Kommentáld!