Csak szeretve tanulunk meg szeretni.
Először valamit hiszek. Aztán megértem. Aztán megvalósítom. Az enyém
csak akkor lesz, ha megvalósítottam. Manapság hatalmas szakadék tátong a
három között. Hiába „hiszek” valamit, még nem az enyém. És hiába
„értek” valamit, még akkor sem az enyém. Csak ha megvalósítom, akkor
lesz az enyém! Hiába hiszem, hogy szeretni a legfőbb titok. Hiába értem,
hogy szeretni a világon a legfontosabb. Ha nem szeretek – az egész nem
ér semmit. Csak vágy, csak szöveg, csak irodalom, csak tanítás, csak
vallásos parancs. De nem szeretek! Akit anyukája nem ölelt magához s nem
sugározta, hogy „te vagy a mindenségem!”, akit apja, vagy bárki idegen
nem ringatott ölében, s nem sugározta belé, „te az enyém, én a tiéd
vagyok” – az a szeretet analfabétája marad.
Lehet, hogy minden elméletet és okos elvet tud a szeretetről, és
mindent elhisz róla – de hideg marad a szíve. Biciklizni sem lehet
könyvből tanulni. Szeretni sem. Persze ott van minden lélek legmélyén a
szeretet, de olyan mélyen, hogy nem jön fel. Sajnos csak szeretve
tanulunk meg szeretni. De ehhez föl kell, hogy törjön az a meleg forrás,
mely megolvasztja a jéghegyet, amiben élünk. Járni megtanulunk. Futni
is. Számolni is, írni is. Gondolkodni is. De a szeretet nem tanítható.
Csak szeretettel. De még ott is az a gond, hogy hiába szeretnek, ha mi
nem szeretünk. Olyanok vagyunk, mint egy lemerült akkumulátoros autó –
nem lehet minket bepöccenteni.
Csak ha szeretünk, értjük meg, mi az: szeretni. Aki átélte ezt a
csodaélményt, mind azt mondta, hogy önmaga volt az első, a legelső, akit
megszeretett.
Kommentáld!