"Amíg nem találok rád, én se vagyok egészen."

Ezt mindenki tudja, és átéli. Mégpedig többféle módon. Valaki úgy, hogy szüntelenül keres, kutat, kipróbálja a másikkal az életét, s ha látja, hogy "nem ő az" - elhagyja.

Van, aki passzívan várja, hogy jöjjön a hiányzó fél. Olyan, mint a földbe kötött virág, illatokkal csalogatja a másikat, de ő maga nem mozdul.
Megpróbál a hiánnyal vagy a teljesületlen álmaival együtt létezni.

A harmadik megtanul félbevágva élni. Magányosan. Sokszor ráfizetett azért, mert lélekben és testben kinyitotta magát a másik felé - s ezért bezárkózik, és elsajátítja az egyedüllét művészetét. Ez manapság a leggyakoribb. Hozzászokni a társtalansághoz, vagy beérni pótszerrel. Nem ő az, akit keres, de hasonlít rá. S ez is jobb, mint a semmi.

Szeretethiányos világban élünk. Azt kevesen tudják, hogy a társtalanság és az elidegenedés alapvetően nem a másokkal való kudarcaink eredménye, hanem az önmagunkkal való rossz viszonyé. Elfelejtettük, amit a régi nagy korok és tanítók tudtak még, hogy ketten élnek bennünk: van egy kifelé néző, csakis a saját érdekeit látó, önző egónk - és van egy Benső Énünk, aki sohasem felejtette el, hogy mindenki a testvére, a sorstársa, és egy vele.

Úszó jéghegyek vagyunk, de tudnunk kell, hogy a tengerből vagyunk valamennyien, s mihelyt elmúlik ez a komisz tél, meglágyulunk, visszaolvadunk a végtelen és bölcs tengervízbe s újra egyek leszünk. Benső Énünk ebben a parttalan és határtalan tengerben él, ott, ahol a jéghegy összekoccan a másikkal, és csattanva szilánkokra törik - a Benső Én tudja, hogy mindez csak a dermesztően hideg külső világ tragédiája: belül egyek vagyunk.

Akkor szeretünk, ha elolvadunk, megpuhulunk. Ha a jéghideg én, én, én, én helyett megszólal bennünk először a Te, aztán a Te és Én - és végül a Mi. Minden ember mélyvalósága tenger természetű és szeret. Fönt azonban meg van fagyva, magányosan didereg és fél. Mitől? Fura dolgot mondok: a szeretettől fél. Mint jéghegy az olvadástól.