Próbáltál már félhomályban beszélgetni valakivel?
Nem a szerelmeddel, de akár a barátoddal is!
Mondjuk észrevétlenül leszállt az este, és besötétedett.
Érezted, hogy őszintébb lettél?
Érezted, ha valaki villanyt gyújt,
hirtelen megváltozik közöttetek minden?
Nem a szemeteket, a lelketeket vakítja a fény!
Érezted, hogy a villany-fény valami meghittséget ver széjjel?
"Jaj, oltsd el, olyan jó volt idáig sötétben beszélgetni!"
Sötétben a lélek könnyebben válik meztelenné."
( Müller Péter )
"Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a
vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban.
Amikor szembesültél azzal, hogy "nincs".
Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk,
s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá,
mennyire szerettük. Utólag.
És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok,
a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások,
veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték,
amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen
– a hiány fájdalmas érzésével visszanézve
villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam!
Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!...
Bár akkor tudtam volna, amit most tudok:
hogy ajándék volt vele az élet!
Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is!
Másképp szólnék hozzá?
Másképp látnám, másképp ölelném…
És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?...
Amit nem lehet elmondani."
( Müller Péter )
forrás: szepkepek.bloglap.hu
Kommentáld!