Ha gondolsz valakire, azonnal ott
vagy, ha történik vele valami, azonnal érzed, s ha mélyen szeretsz
valakit, kilépsz az időből, s az örökkévalóságot éled tovább.
Titok és a Fény. A Titok: lelkünk mélye. A Fény pedig értelmünk fénye,
amely megcsillantja a felszínt. Megcsillantja, de egyetlen pillanatra
sem tárja fel a titok legmélyét.
Ha valakit valóban szeretsz, azonnal
tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a
bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és
tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal. A
szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.
Az okos és a bölcs ember között a
döntő különbség ott van, hogy az okos emberből hiányzik az áldozat. A
bölcsesség ott kezdődik, hogy az ember a csodálat állapotába kerül.
Elámul, gyönyörködik, tátva marad a szája - és sír. A megrendüléstől és a
gyönyörűségtől.
Van egy időtlennek tűnő állapot,
amikor teljesen magunkra maradunk. S ráadásul éppen a szakadék fölött, a
legnehezebb, legveszedelmesebb helyzetben. Ilyenkor csak két dolog
segít. Az egyik a múltból ered, mindabból, ami megtörtént már, s amibe
itt, az örvénylő semmiben is kapaszkodót lehet találni. A másik a
jövőből üzen, onnan, ahol nincs még semmi, csak lehet... sőt, lesz.
Kommentáld!