Vannak olyan önjelöltek, akiknek nincs szükségük külső megerősítésre; a többi embernek viszont rendszeresen szüksége van bátorításra. Isten azt mondta Mózesnek, hogy bátorítsa Józsuét, aki majd az utóda lesz, mert nagy feladat vár rá. Még Pálnak is szüksége volt arra, hogy mások értékeljék. „…semmi nyugalma sem volt testünknek, hanem mindenféleképpen gyötrődtünk… De Isten, a megalázottak vigasztalója, megvigasztalt minket Titusz megérkezésével… Hírül hozta ugyanis nekünk a ti vágyódásotokat, a ti kesergéseteket, a ti hozzám való ragaszkodásotokat…” (2Korinthus 7:5-6). Amikor kimutatod a másik ember felé, hogy értékeled őt, akkor Isten munkáját végzed! Sokszor gondolunk jó dolgokat a másik emberről, de nem mondjuk ki. A megbecsülés csak akkor ér valamit, ha kifejezzük! Egy pszichológus beszélgetett egyszer egy sikeres üzletember fiával. A fiú nem akarta átvenni a családi vállalatot apja halála után, bár az nagyon gazdaggá tette volna. A fiú így magyarázta döntését: „Maga nem érti az apámmal való kapcsolatomat. Ő olyan ember volt, akit mindig hajtott valami, és mindig keményen dolgozott. Az volt a célja, hogy megtanítson arra, hogy csak magamra támaszkodjam, és úgy gondolta, hogy erre az a legjobb módszer, ha soha nem bátorít és nem dicsér meg. Minden nap játszottunk az udvaron. A játék lényege az volt, hogy tízszer egymás után el kellett kapnom a labdát. Általában elkaptam nyolcszor vagy kilencszer, de a tizediknél mindent bevetett, hogy olyat dobjon, amit lehetetlen elkapni. Odavágta a földhöz, vagy magasan a fejem fölé dobta, hogy esélyem se legyen elkapni.” Kis szünet után, könnybe lábadt szemekkel így folytatta: „Ezért kell most elmennem; el akarom kapni a tizedik labdát!” Ez a fiatalember úgy nőtt fel, hogy úgy érezte, sohasem lehet elég jó az apja szemében. Ismerősen hangzik? A Biblia azt mondja: „Aki aggódik szívében, az levertté lesz, a jó szó viszont felvidítja” (Példabeszédek 12:25). Tehát mutasd ki mások felé a nagyrabecsülésed!