A gyerekeink iránti jóságukért köszönetképpen, szeretném megosztani
Önökkel az egyik nagyon szép nagycsütörtöki élményemet.

Aki gyerekekkel foglalkozik, az tudja, hogy mindenik évnek megvan a
maga keresztje, van olyan tanév, amikorra a himlő, máskor az influenza
környékezi meg a nagycsaládot, és biza' akkor "megy a gyűrű
vándorútra, egyik kézből a másikba", és nehéz megfékezni a járványt.
Persze nemcsak fertőző betegségek indulhatnak el a gyermekek
világában, hanem különféle divatok, hóbortok is, melyeket a
felnőtteknek nagyon nehéz megérteni, befolyásolni. Volt egy év, amikor
a fiaink folyton bosszantották a tanárokat, az osztályok szinte
versenyeztek, hogy ki tud csínytevésben rálicitálni a másikra. Nekik
nagyon jó bulinak tűnt, de egy-egy tanár a felmondását fontolgatta. Mi
mást tehettem volna, újból és újból összeszedtem az intézet belső
udvarára a gyerekeket, hol szép szóval, máskor meg minden pedagógiai
haragomat csatasorba állítva próbáltam a fiaimat nevelgetni, a
kedvesség és a jóság útjára terelgetni.
Tavasz felé már az egész pedagógiai eszköztárunk romokban hevert.
Magamba roskadva behívtam az intézet vezetőjét, és megbeszéltük, hogy
ha már nincs eredménye annak, hogy a gyerekek fejét mosogatjuk,
próbáljuk meg a lábukat megmosni.
A nagycsütörtöki szentmisén a legcsintalanabb gyerekeket kiültettük az
első padba, és az evangélium után prédikáció helyet letérdeltem szerre
mindenik fékezhetetlen kiscsikó elé, és szelíden, ahogyan mesterünktől
tanultam, megmostam, megtörölgettem a lábát.
A hívek döbbent csendben nézték, nem mondtam semmit, csak céltudatosan
végeztem a dolgomat, a kántor közben szép nagyböjti zsoltárt énekelt.
A szertartást elsősorban a gyerekeknek szántam pedagógiai célzattal,
de igazából engem is végtelenül megindított. Ott és akkor döbbentem
rá, hogy Péter lábát mosva az én lábamat is megmosta a Mester.
Bár Júdás zsebében ott zörgött a harminc ezüstpénz, Jézus mégis
lehajolt, és az áruló lábát is megmosta. Aztán belém nyilallt a
felismerés: Jézus nemcsak megmosta a tanítványai lábát, hanem utána
meg is halt értük a kereszten! Vajon én meg tudnék halni ezekért a
rosszcsont gyerekekért? A szertartást befejezve felálltam, és
csendesen néztem őket, míg az orgona utolsó akkordjai is elhaltak.
Néztem a fiaimat, és annyira szépnek láttam őket, mint még soha!
A megfosztott oltár előtt sokáig némán térdeltünk. A végén, a
sekrestyében mindenki tanítványom odajött, hozzám bújtak, megöleltek
csendesen. Néma percek után az egyik, talán a legcsintalanabb
megszólalt: "Csaba testvér, én többet nem leszek rossz!" Én sem, én
sem, visszhangozták a többiek a mélyről jövő jó elhatározást.
Évek teltek el, ma már felnőtt emberek, elsodorta őket a múló idő, de
én úgy gondolom, hogy legtöbbjüknek sikerült megtartani a tiszta
szívből felfakadt őszinte fogadalmat. Egy biztos, ha találkozunk,
ugyanazzal a szeretettel tudjuk átölelni egymást.
A gyerekek előtt térden állva örökre megértettem, hogy szeretetre csak
végtelen alázattal és nagy-nagy szeretettel lehet tanítani az
embereket.
Ezúton kívánok Önöknek kegyelmekben gazdag húsvétot!

Csaba testvér OFM