„…Ingyen kaptátok, ingyen adjátok!” (Máté 10:8)
Jézus azt parancsolja nekünk, hogy adjunk és kapjunk. Egészséges
egyensúlynak kell fennállnia a kettő között. Parancsa kihívás elé
állítja természetes önzésünket. Az elfogadni tudás parancsa által fogjuk
reálisan látni korlátainkat, Istentől és emberektől való függőségünket.
Vannak, akiknek elfogadni nehezebb, mint adni. Semmi gondunk azzal,
hogy átadjuk meglátásainkat, reményt nyújtsunk, biztatást, tanácsot,
támogatást, pénzt adjunk, vagy akár még magunkat is adjuk. Nem, a
legnagyobb kihívás az, hogy megtanuljunk nagylelkűen elfogadni. Az
elfogadással elismerjük, hogy szükségünk van másokra, és ez nagyon
nehezére esik az egónknak. Pedig az elfogadással mutatjuk meg az
adakozónak, hogy van valamije, ami elég értékes ahhoz, hogy odaadható
legyen; ezzel kifejezzük, hogy értékesnek tartjuk az életét. Az elfogadó
szemében fedezi fel az adakozó saját értékét. Például, ha valaki ad
neked egy órát, de azt soha nem hordod, akkor valóban elfogadtad azt az
órát? Ha valaki megosztja velünk egy ötletét, de még csak fontolóra sem
vesszük, akkor értékeltük-e igazán azt az ötletet? Ha bemutatnak egy
barátnak, de mi levegőnek nézzük, akkor vajon elfogadtuk-e azt az embert
igazán?
Az elfogadás művészet, olyan, ami nagylelkűséget követel meg
részünkről. Engedélyt ad másoknak arra, hogy az életünk részei legyenek,
sőt akár még arra is, hogy bizonyos területeken tőlük függjünk. Ehhez
alázat kell, hogy azt tudjuk mondani: „Szükségem van rád, jobb emberré
teszel, nélküled nem az lennék, aki vagyok”. Az őszinte elfogadáshoz az
kell, hogy növekedjünk a kegyelemben. Túl sok sebzett ember él, aki
többé már nem is közeledik mások felé, mert ajándékaikat nem értékelték.
Ezért ma kérd Istent, hogy segítsen nagylelkű elfogadóvá válni!/FORRÁS: MAI IGE/
Kommentáld!