Istenünk, amikor ezen a napon leborulunk Fenséged előtt, s számba vesszük, hogy mit tettél értünk, nem győz eléggé hálás lenni a szívünk. Alig tudjuk felsorolni áldásaidat, s be kell vallanunk vétkeinket és mulasztásainkat, pedig el szeretnénk hallgatni, hiszen jobb nem beszélni róluk.

Amikor olvassuk a nagypénteki történéseket évről évre, s belegondolunk, hogy milyen félelmek uralták a tanítványok szívét, eszünkbe jutnak a saját félelmeink. Milyen sokszor megszállnak ezek bennünket. Eluralják a gondolatainkat, az életérzéseinket. Meg tudunk rettenni egy betegségtől, az emberi magatehetetlenségtől, kiszolgáltatott voltunktól a betegágyon. Ha pedig valaki szerettünk beteg, akkor az bénít le minket, hogy nem tudunk segíteni, kevés az emberi erőnk, akaratunk. Félelmek gyötörnek: vajon az orvos megtalálja-e a baj okát, tudja-e a megfelelő gyógymódot és gyógyszert?  Sokszor gyenge a hitünk, s nem Rád nézünk fel, hanem csak azt látjuk, ami a szemünk előtt van: a mentőautót, az ápolók szótlanságát, a kórház ridegségét, a betegszoba csendjét.

S nagyon meg tudjuk érteni a tanítványokat, akik minden reményüket látták veszni!

Számba vesszük hétköznapjainkat, s néha le akarnak teperni bennünket mindazok a dolgok, amiktől félnünk lehet: a munkahely elvesztése, a halmozódó befizetnivalóink, gyermekeink miatti aggódásunk, erkölcsünk és nemzetünk állapota, Földünk jövője.

De add, Urunk, hogy arra tudjunk gondolni: a Mi Urunk, Jézus Krisztus, aki pedig nem követett el bűnt, ő volt a legelhagyatottabb állapotban, hiszen a poklok poklát járta meg értünk! Milyen jó tudni, hogy a legnagyobb félelmet, a halált győzte le, hogy nekünk életet szerezzen. Kérünk, hogy mi, a húsvét csodáját is ismerő emberek, hadd tudjunk félelmeink között arra gondolni, hogy a legszörnyűbb félnivalótól, a kárhozattól megmentettél bennünket.

Istenünk, könyörgünk Szentlelked világosságáért: láttasd meg velünk, hogy hétköznapjaink rettegései fölött is Te vagy az Úr, nálad van a megtartó erő, s add, hogy szeretetedbe kapaszkodva, irgalmadban bízva tudjuk az élet harcát megharcolni. Azzal a tudattal, hogy nem egyedül kell megbirkózni a félelmeinkkel, hiszen Krisztus velünk van minden nap. Ő az, Aki feltámadt értünk, s nekünk is szól: „Ne féljetek!"

Dicsőítünk és magasztalunk, hogy kegyelmedben megtartasz bennünket. Ámen

P. Tóthné Szakács Zita, Mór

(forras:internet)