2014. április 2. – Szerda

   Egy alkalommal  Jézus ezt  mondta a  zsidóknak: „Az  én Atyám  szüntelenül
   munkálkodik, ugyanúgy munkálkodom én is.” E szavak hallatára a zsidók  még
   inkább az életére törtek,  mert nemcsak a  szombati nyugalmat szegte  meg,
   hanem Istent Atyjának mondta, és így egyenlővé tette magát Istennel. Jézus
   azonban tovább hirdette: „Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú semmit  sem
   tehet önmagától. Csak  azt teheti, amit  az Atyánál lát.  Amit ugyanis  az
   Atya cselekszik,  azt cselekszi  a Fiú  is.  Az Atya  szereti a  Fiút,  és
   mindent megmutat neki, amit cselekszik. Sőt még nagyobb dolgokat is  mutat
   majd neki, hogy  csodálkozzatok rajta.  Amint ugyanis  az Atya  halottakat
   támaszt föl és kelt életre, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar.
   Az Atya nem ítél meg senkit sem, hanem az ítéletet egészen a Fiúra  bízta,
   hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tiszteli. Aki a  Fiút
   nem tiszteli, az  nem tiszteli az  Atyát sem, aki  a Fiút küldte.  Bizony,
   bizony, mondom nektek: aki hallgat az  én tanításomra, és hisz abban,  aki
   engem küldött, annak örök élete van, és nem sújtja őt az ítélet, mert  már
   átment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek: eljön az óra –
   sőt már itt is van –, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának szavát.
   Meghallják, és  életre  támadnak.  Amint  ugyanis  az  Atyának  élete  van
   önmagában, a  Fiúnak is  megadta, hogy  élete legyen  önmagában. A  Fiúnak
   hatalmat adott arra  is, hogy  ítéletet tartson,  mert ő  az Emberfia.  Ne
   csodálkozzatok ezen! Eljön az óra,  amikor a halottak meghallják az  Isten
   Fiának szavát, és előjönnek  sírjukból. Akik jót cselekedtek,  feltámadnak
   az életre; akik  rosszat tettek, feltámadnak  a kárhozatra. Én  önmagamtól
   semmit sem tehetek. Amint (Atyámtól) hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem
   igazságos, mert nem a  magam akaratát keresem,  hanem annak akaratát,  aki
   küldött engem.”
   Jn 5,17-30

   Elmélkedés:

   Szent János evangéliumának az a  részlete, amit ma olvasunk,  bepillantást
   enged az Atya  és a Fiú  kapcsolatába és e  két isteni személy  egységébe.
   Azzal, hogy az örökké élő Fiú a megtestesüléskor időbeli létezést vállalva
   emberi testet  vesz fel  és  belép emberi  világunkba,  nem szakad  el  az
   Atyától és  nem szűnik  meg vele  a kapcsolata.  Egységük egymással  és  a
   Szentlélekkel sosem bomlik fel, s szeretetük szüntelenül kiárad az emberek
   felé.
   Az igaz Istent  és a  Szentháromság belső életét  Krisztus által  ismerjük
   meg. Tőle tudjuk, hogy az isteni szeretet megnyílik az emberek felé. Isten
   nem zárkózik  önmagába,  hanem meghívja  az  embert, meghív  minket,  hogy
   lépjünk az ő életébe, s fogadjuk el szeretetét. A felkínált szeretetet  az
   ember – kiszakítva önmagát az Istennel való életből – bűneivel megsérti és
   visszautasítja,  ám  ekkor  megnyílik  felé  Isten  irgalma,  amely   újra
   visszahívja az Istennel való boldog szeretetközösségbe. Bűneink megvallása
   részünkről és azok megbocsátása Isten  részéről helyreállítja a vele  való
   kapcsolatunkat.
   Egyetlen erő,  a szeretet  határozza meg  a mennyei  Atya és  a Fiú  közös
   cselekvését, mindazt, amit a mi üdvösségünk érdekében tesznek. E  szeretet
   legszebb megnyilvánulása  Jézus  keresztáldozata,  amely  az  Atya  iránti
   engedelmességből    fakad.    Készen    állok-e,    hogy    belépjek     e
   szeretetközösségbe?
   © Horváth István Sándor
    
    

   Imádság:

   Ó Istennek  tüzes  szeretete,  Te  összetörted  emberségünkben  a  halált,
   leromboltad a  poklot, és  lelkünknek  győzelmet szereztél  Krisztusban  a
   halálon. Pünkösd  szent  ünnepén  tüzes láng  alakjában  ezt  öntötted  az
   apostolok ajkára  és szívébe,  ez  gyújtotta lángra  szentjeidet,  ezáltal
   művelted csodatetteidet. Hozzád jövök és  egészen átadom magam neked,  aki
   szereted és megtartod az egész világot és minden teremtményt.