*Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek!*
(János 7,24)

Mi voltunk az egyetlen család az étteremben. Eriket beraktam egy
etetőszékbe és megjegyeztem magamnak milyen csendben eszik minden
vendég. Néhányan halkan beszélgettek.
Erik hirtelen örömteli kiáltást hallatott.
"Szia!" -- mondta, miközben pufók kezeivel a szék tálcáját püfölte.
Szemei az izgatottságtól kikerekedve, száján azzal az imádni-való
fogatlan mosollyal,
hevesen integetett.
Próbáltam megtalálni hirtelen örömének forrását. Sikerült. Egy koszos,
szakadt kabátot viselő öregember volt. Nadrágja gyűrötten lógott
rajta, cipzárja félig
lecsúszva, egyik cipőjéből kikandikáltak a lábujjai, erekkel
telerajzolt orra, olyan volt, mint egy térkép.
Túl messze voltunk ahhoz, hogy szagokat érezzünk, de biztos voltam
benne, hogy büdös. Ő is integetett.
"Szia, kicsi baba! Szia, nagyfiú! Kukucs!" -- mondta Eriknek.
Összenéztünk a férjemmel. "Most mit csináljunk?"
Meghozták az ebédünket. A férfi szakadatlanul kiabált a túloldalról.
"Ismered ezt a játékot? Kukucs! Nézd csak! Ismeri!"
Senki sem gondolta, hogy a férfi aranyos és egyértelmű volt, hogy
részeg. A férjemmel majd elsüllyedtünk szégyenünkben. Csendben ettünk,
de nem úgy Erik,
aki egész repertoárján végigment, az öreg pedig mindent utánacsinált.
Végre befejeztük az evést és a kijárat felé vettük az irányt. A férjem
elment fizetni azzal, hogy a kocsinál találkozunk. Az öregember pont
köztem és a
kijárat között ült. "Uram, segíts, hogy kijussak innen anélkül, hogy
megszólítana minket!" -- imádkoztam magamban.
Ahogy közeledtünk, próbáltam úgy fordulni, hogy ne érezzük a
leheletét, de miközben elfordultam Erik kitekerte magát és az ismert
"vegyél fel"
babapozícióba helyezkedett.
Mielőtt bármit tehettem volna Erik az öregember karjaiba vetette magát.
Hirtelen ott álltam és néztem, ahogy egy nagyon büdös öregember a
karjaiban tart egy boldog kisgyereket. Erik teljes bizalommal és
szeretettel a férfi kopott
vállára hajtotta a fejét. Az öregember becsukta a szemét és láttam,
ahogy megindulnak a könnyek. Öreg, koszos, fájdalomtól és a kemény
munkától kicserzett
kezei igazi gyengédséggel tartották a fiamat, miközben szeretettel a
hátát simogatta.
Nem láttam még ilyen mély és ugyanakkor ennyire röpke szeretetet két
emberi lény között.
Döbbenten álltam. Az öreg néhány másodpercig ölelte Eriket majd rám
nézett. "Nagyon vigyázzon erre a fiúra!" -- mondta szilárd
meggyőződéssel.
Nagy nehezen kinyögtem, hogy "megteszem".
A férfi nem túl nagy hajlandósággal, szomorúan fejtette le magáról
Eriket, mintha valóban fájdalmat okozott volna neki a mozdulat.
Megfogtam a fiamat és az
öregember ennyit mondott: "Isten áldja asszonyom! Ez volt a karácsonyi
ajándékom."
Egy elmakogott köszönet után futva tettem meg az utat az autóig. A
férjem nem értette miért sírok és miért szorítom úgy a fiamat,
miközben azt mondogatom,
hogy "Uram, Uram, kérlek, bocsáss meg!"
Tanúja voltam Krisztus szeretetének egy gyermek ártatlanságán
keresztül, aki nem látott bűnt és nem ítélkezett. Egy kisgyereken
keresztül, aki a másik lelkét
látta és egy anyán keresztül, aki nem látott tovább az öltözéken.
Keresztényként vak voltam, miközben karjaimban tartottam egy
gyermeket, aki látott. Úgy éreztem
Isten azt kérdezi tőlem, "Hajlandó vagy megosztani a fiadat egy
pillanatra?" amikor Ő nekünk adta az Övét, örökre.
A rongyos öregember eszembe juttatta, hogy "olyanokká kell lennünk,
mint a kisgyermekek, hogy bemehessünk a mennyek országába".