Egyszer egy pap New York Bowery nevű részén járt, ahol sok a hajléktalan.
Három
barátjával épp a komp felé igyekezett. Útközben láttak egy rongyokba
öltözött embert a járdán ülni. Nagyon piszkos volt, és szemmel láthatóan
depressziós. Amikor atekintete összetalálkozott a papéval, intett neki,
hogy
menjen oda hozzá. A pap meghatottan elindult felé. A barátai azonban
gyorsan rászóltak: ,,Csak nem mész oda ahhoz a csavargóhoz?!" A pap
elengedte a füle mellett barátai figyelmeztetését, és odalépett a
hajléktalanhoz. Pár szót váltott vele. Aztán rámosolygott és indult a
komphoz.
Amint
a beszállásra várakoztak, a hajléktalan futva odajött hozzá, és
zokogott, mint egy gyerek. Előhúzott egy fegyvert, és azt mondta:
"Atyám, ma reggel, mielőtt találkoztunk, arra készültem, hogy befordulok
egy sikátorba, és szétloccsantom a fejemet. Amikor ön felbukkant,
intettem és ön odajött. Válaszolt a hívásomra és a könyörgésemre. Aztán
úgy beszélt velem, ahogy azzal beszélnek, akit szeretnek, de nem ez
tartott vissza attól, amit terveztem. Távozóban a szemembe nézett, és
rám mosolygott. Hét év óta ez volt az első jele az emberi szeretetnek,
ami felém irányult, és el akartam mondani, hogy a mosolya visszaadta ma
az életemet." Aztán beszélgettek még egy kicsit kettesben, a pap
megtudta, hogy ez az ember valamikor orvos volt a John Hopkins
Kórházban. A pap megáldotta, majd folytatta útját.
Később
a pap elment a kórházba, és kérdezősködött a férfi felől. Különböző
orvosoknak és nővéreknek említette meg az illető nevét, és azt mondták,
hogy tényleg orvos volt itt, de valami probléma miatt távozott. Senki
sem tudta megmondani, hogy hol tudná megtalálni.
Három évvel később csörög a telefon, és egy kellemes hang üdvözli a papot.
"Halló,
itt Dr. Lawson. Emlékszik még rám? A kikötőben találkoztunk. Ismét itt
vagyok a kórházban. Csak azt akartam mondani, hogy milyen sok múlik egy
mosolyon - néha minden egy mosolyon múlik."
(ismeretlen szerző)
Kommentáld!