A
kertész nagyon szerette a virágokat, reggeltől estig csak az illatos
növényekkel foglalkozott. Más nem is érdekelte, csak a rózsái, liliomai,
a szebbnél szebb színekben pompázó virágai. Öntözgette, kapálgatta,
trágyázta őket. Ám ennek a családnak volt családja is. Jó felesége, aki
csak türelmesen nézte, hogy az ura egész napját a virágainak szenteli,
és másra nem is futja az idejéből.
De amúgy nem volt rossz ember. Volt
két szép fia is, akiknek titokban fájt a szívük, hogy édesapjuk a
virágokat simogatja és nem őket, a virágokkal beszélget és nem velük, a
virágok növekedését lesi és nem az övékét.
Teltek az évek. A felesége meghalt, a fiai megnősültek, és elköltöztek otthonról.
Mondhatnánk
a szegény kertész egyedül maradt és szomorú lett. De nem úgy volt,
szinte észre sem vette a változást. Ott voltak a virágai. Amíg ereje
volt, szikrányi bírása, kapálgatta és törődött velük. Egyáltalán nem
ismerte az unokáit, mivel fiai úgy érezték, fölösleges lenne
meglátogatni őt, úgy sem érdekelnék a gyerekek. Ha esetleg egy új
virágfajtát hoznának neki megmutatni! De egy unokát? A kertésznek is
eljött az ideje és a Teremtő magához szólította. A temetésén nem siratta
senki. Csak a virágok hullatták a szirmaikat, de csak azért, mert
elnyíltak vagy kiszáradtak. Hisz a virágnak nincs szíve. A kertész nem
hiányzott senkinek, mert ő sem szeretett senkit, nem törődött senkivel, a
virágjaival nem szerzett örömet másoknak, csak saját magának.
Azt mondják, hogy addig élünk, míg valaki emlékszik, vagy gondol ránk. A kertészre bizony nem gondolt senki.
De amúgy nem volt rossz ember.
Kommentáld!