„Megvan az ideje a megszerzésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek.” (Prédikátor 3:6 NKJV)
Ha az életben olyan nagy veszteség ér, mint a válás, egy
családtagunk halála, egy életveszélyes betegség vagy sérülés, akkor fel
kell dolgoznunk, hogy túl tudjunk jutni rajta, nem szabad elfojtanunk és
úgy megkísérelni a továbblépést. A túl korai továbblépés megoldatlan
kérdések terhét cipeli tovább a jövő kapcsolataiba és lehetőségeibe, és
meghívást ad a múltnak arra, hogy vég nélkül ismételje önmagát. Hogyan
lehet feldolgozni az élet-változtató veszteségeket?
Két dolog
megértése segíthet: 1) A gyász természetes reakció a veszteségre. Az
„eltemetett” gyász befejezetlen ügy. Depressziónak, aggodalmaskodásnak,
poszt-traumás szindrómának és sok másnak álcázva újra és újra feléled
megoldást keresve, még ha ez évekbe telik is. 2) Gyászolni azt jelenti,
hogy engedjük „működni” a gyászt. Isten Igéje ezt mondja: „Megvan az
ideje a sírásnak…Megvan az ideje a gyásznak…” (Prédikátor 3:4). Ez azt
jelenti, hogy ő kijelölt egy meghatározott időszakot, aminek van kezdete
és vége, azért, hogy ez idő alatt elvégezhesd a fájdalmas érzésekkel
való megküzdés gyümölcsöző munkáját. Meddig fog tartani? Ameddig
szükséges – attól függ, milyen nagy a veszteség, mennyi járulékos
veszteséget generált, és függ a gyászoló lelki, érzelmi és kapcsolati
egészségétől is. Ha a szentírási elvek szerint gyászolunk, akkor újra
eljön majd a tánc ideje is. Ha engedélyt adunk magunknak a sírásra,
eljön majd „a nevetés ideje” is (ld. 4. vers). Az a folyamat, amit Isten
erre rendelt, végül gyógyulást hoz, és felkészít arra, hogy újra
magadhoz tudd ölelni az életet és a jövőt. Vagy megéled, vagy
megismétled a gyászod. Akkor élted végig, ha vissza tudsz emlékezni a
veszteségre anélkül, hogy megbénítana!
Kommentáld!