„Kiöntöm előtte panaszomat…” (Zsoltárok 142:3)
Tanuld meg a zsoltárokat imádkozni! Az emberi érzelmek teljes
skáláját tartalmazzák a hálától a haragig, a félelmen és magányosságon
át a gyászig. A zsoltáríró nem habozik az életről beszélni. Nem a
vágyálmainkban lévő életről ír, hanem az életről a maga valóságában:
„Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat”. Kiöntötte
fájdalmát Istennek, és magának is megengedte, hogy (elfojtás vagy
tagadás helyett) átérezze, átélje mindezt. Ehhez bátorság kell, főleg
akkor, amikor szeretnél bátornak látszani. John Ortberg írta: „Annyira
rosszul esett a kudarc fájdalma, hogy megfutamodtam és nem akartam azt
átélni vagy tanulni belőle. Így nem tudtam meggyógyulni és továbblépni.
Szerettem volna olyan mélyre eltemetni, hogy soha senki ne is sejtse,
hogy ott van – még én se.” Ismerősen hangzik? A Biblia nem azt mondja,
hogy ne éljük át a gyász folyamatát, csak arra figyelmeztet, hogy ne
ragadjunk le benne. „...Lehet, hogy este szállást vesz a sírás, de
reggelre eljön az ujjongás” (Zsoltárok 30:6 NIV). Csak úgy érjük el az
ujjongás reggelét, ha végig szenvedjük a sírás éjszakáját. F. B. Meyer
írja: „Vannak néhányan, akik megróják azt, aki sír, mondván hogy a sírás
nem férfias, nem engedelmes, nem keresztyén dolog. Az ilyenek hidegen
vigasztalnak, és azt ajánlják, hogy vegyünk fel merev és könnytelen
arcot. Feltehetnénk azonban a kérdést: vajon egy férfi, aki nem tud
sírni, tud-e egyáltalán szeretni? A fájdalom csupán gyászoló szeretet,
és legtermészetesebb kifejezése a könnyek.” Jézus sírt. Az efézusi hívek
Pál apostol vállára borulva sírtak, amikor tudták, hogy többé nem
fognak vele találkozni. Rajta, öntsd ki hát bátran szíved Istennek! Ez
életbevágóan fontos lépés a gyógyuláshoz./ FORRÁS: MAI IGE/
Kommentáld!