„Isten… mindig biztos segítség a nyomorúságban.” (Zsoltárok 46:2)
Randy Reid 34 éves építőmunkás egy csaknem elkészült víztorony
tetején hegesztett Chicago külvárosában. Melissa Ramsdell tudósítása
szerint Reid lekapcsolta magát a biztosítókötélről, hogy elérjen néhány
csövet, amikor egy fém szállítókosár megcsúszott, és meglökte az
állványzatot, amelyen a munkás állt. Az állvány megbillent, és Reid
elvesztette az egyensúlyát. 33 méteres zuhanás után egy szemétkupacra
esett, épp csak megúszta, hogy nem kövekre és építkezési törmelékre
zuhant. Egy másik munkás felhívta a mentőket; amikor azok kiérkeztek,
Reid eszméleténél volt, mozgott, és a fájós hátára panaszkodott. A
zuhanás láthatóan nem vette el Reid humorérzékét! Amikor a mentősök
hordágyra tették, hogy a mentőbe vigyék, Reid egyetlen dolgot kért:
„Csak le ne ejtsenek!”. Az orvosok később megállapították, hogy a
balesetben csupán Reid egyik lába zúzódott. Néha mi is Randy Reidre
hasonlítunk. Isten megvéd minket a harmincméternyi zuhanás ártalmaitól,
mi mégsem tudunk bízni abban, hogy átvisz minket a következő 10-20
centiméternyi akadályon. Mivel bűnösök vagyunk, elbukunk. Testünk
romlandó, ezért betegek leszünk. Halandók vagyunk, tehát meghalunk. Nagy
rajtunk a nyomás. Az aggodalmak gyomorfekélyt okoznak. Az emberek
megfélemlítenek. A kritika megbánt. Járványok pánikot keltenek. A halál
üldöz minket. Mi a válasz? „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig
biztos segítség a nyomorúságban.” Az egyik fordítás ezt így adja vissza:
„mindig jelenlévő segítség”. Amikor az életben „rázós helyzetekbe
kerülünk”, hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy egyedül maradtunk, pedig
éppen az ellenkezője az igaz. Abban a pillanatban – jobban, mint
bármikor – Isten szeretetének és törődésének középpontjában vagyunk.
Igen, még akkor is, amikor látásunk homályos, gondolkodásunk ködös,
hitünk eltűnőben van, és ha felnézünk, nem látjuk Őt tisztán – Isten
jelen van.
Kommentáld!