„1991-ben
vagyunk, egy fiatal, kétgyermekes családanyáról van szó. Mikor hozzám, a
műtőbe behozták, a szíve már megállt. A kérdés itt nem az volt, hogy
vajon meghalt-e, hanem hogy mikor halt
meg. Tudniillik, miközben a műtőbe szállították, nem volt náluk olyan
ellenőrző műszer, amellyel az életfunkciókat követni tudták volna.
Elkezdtük az újraélesztést. Ezt természetesen – ugyanúgy, mint a
szívműtéteket – nem egyedül végeztem, ez egy tíz-tizenkét tagú csapat
munkája, amely csapatnak én vagyok a kapitánya. Negyven perces
megfeszített munkával sem tudtuk az életfunkcióit beindítani, azaz a
halálból valahogy visszahozni. És én, a kapitány azt mondtam – miközben
Istennel és a világgal pereltem –, hogy: akkor most elhagyjuk a hajót.
A miérteket kerestem. Miért kellett ennek a fiatalasszonynak meghalnia
és két gyereket árván hagynia? Ennyit ér a tudományom? Most mit tegyek,
Istenem? Már kihúzták a csövet a légcsövéből, már az utolsó fázis lett
volna, hogy az EKG-kontaktust megszüntessék, mikor kifelé menet a
műtőből az ajtó kis kerek ablakán, nem is tudom miért, egy pillanatra
visszanéztem. Ebben a másodpercben, mintha láttam volna valamit a
monitoron, most már soha nem fogom megtudni, hogy ez egy utolsó
szívmozgásból származó elektromos jel volt, vagy csak meglökték a lábát,
és ez az elektromos zaj valahogy a monitoron megjelent. Mindenesetre ez
a "jel" nekem elég volt ahhoz, hogy a hitem visszajöjjön, hogy él az
illető, és hogy meg tudom menteni. Visszarendeltem a stábot, és
elkezdtük a műtétet. El kellett felejtenünk, hogy több mint fél óráig
eredménytelenül próbálkoztunk az újraélesztéssel. Valahogy el kellett
hitetnem a stábbal azt is, hogy nem halottat operálunk. Felnyitottam a
szívét. Akkor látszott, hogy az egyenirányító szelepek, a billentyűk
olyan súlyosan károsodtak, tehát annyira beteg volt a szív, hogy
valószínű ezért nem mutatott a gépen a monitoron semmilyen életjelt.
Persze ez csak egy utólagos teória. A műtét alatt végig ott volt a
levegőben az a kérdés, hogy: akkor most halottat vagy élőt operálunk? A
műtét befejezése után hat órával beszéltem a hölggyel. Ennek már hét
éve, és a hölgy azóta is él és jól van. Amint látja, borzasztóan
veszélyesek mindenhol a dogmák, a beidegződések, de leginkább az élet és
halál mezsgyéjén. Tarthatatlannak tartom azt, hogy az emberi életért
való küzdelmet pillanatokhoz, percekhez kössék. Sok ember, érzésem
szerint azért hal meg, mert az egyetemi tankönyvekben még mindig azt
olvashatják az orvostanhallgatók, hogy három perc után nem érdemes
újraélesztést végezni, mert az már maradandó agykárosodást okoz, és
hat-hét perc után a szív sem újraéleszthető. Ezt a dogmát mindenki
megtanulja és elhiszi, bár számtalan ellenpéldával találkozik élete
során. Ezek természetesen a tudomány mai állása szerint megalapozott
tételek, csakhogy tartok tőle, hogy a tudomány az élet számos területén
vajmi keveset tud. Egy mondattal válaszolva a kérdésére, azt tudom
mondani: nem érzem magam olyan tudás birtokában, hogy meg tudnám
biztonsággal állapítani az élet végének és a halál kezdetének a
pillanatát. Ezért aztán biztos elkövettem többször azt a hibát is, hogy
halotton végeztem az újraélesztés manővereit.”
Dr. Papp Lajos
Kommentáld!