Amikor a településre költöztem a hivatásom miatt, Józsit úgy ismertem meg, mint boldog embert.
      A falubeliek aztán elmesélték, hogy Józsinak nem sikerült az első házassága, a sok veszekedés, a felesége hűtlensége nagyon megviselte. Amikor a feleségétől elvált, megfogadta, hogy többé nem nősül meg. Sokáig tartotta is ezt az esküt, de a sors kereke másképpen forgott. 
      A második feleségével, Borikával egy virágüzletben ismerkedett meg, ugyanazt a cserepes begóniát akarták megvásárolni mindketten, de ahelyett, hogy vitatkoztak volna, ahogy az többnyire, az ilyen esetekben megszokott, mindegyik nagylelkűen a másikra testálta. Az üzletet elhagyva, még sokáig beszélgettek, amit aztán több hasonló eszmecsere követett. Rájöttek, hogy meg kell próbálniuk, együtt. Összeházasodtak és nagy egyetértésben éltek. 
      Egyetlen bánat vetett árnyékot a házasságukra, hogy már nem születhetett gyermekük, mert Borika is a negyvenes éveinek végét lépdelte, Józsi pedig elhagyta az ötvenet. 
      Szorgalmas, dolgos emberek hírében álltak. Nagy földeket műveltek és állatokat tartottak. A férfit mindenki csak a tejes Józsinak hívta, mert a fél település tőle vette a tejet. Felesége imádta a virágokat. Az ablakaiban muskátli erdőt nevelt, melyek különböző színekben ékesítették a hatalmas házat. Fákat ültettek, mert az asszony azt vallotta, hogy fákat minden évben ültetni kell, mivel azok adják az életet. Gazdagítják a portát. Tisztítják a levegőt…
      A virágoktól, a fáktól jobban csak Józsit szerette. Karöltve, büszkén mentek a vasárnapi misére. Ha elhunyt valaki a faluban, együtt kísérték az utolsó útjára. Szépen éltek, szeretetben, békességben. Egészen addig, míg egy májusi napon az asszony rosszul nem lett. A mentő szirénázva vitte el. Az utcabeliek kivonultak az utcára, hogy lássák, mi történt.
      Borika nem jött többé haza.
      Nem láthatta a gyönyörű cseresznyefákat, meggyfákat virágos csipkébe öltözni. Muskátlikat sem öntözhette meg soha már, s kedvenc virágának, a pünkösdi rózsának sem simogathatta meg többé a szirmait, pedig ez mindig kedvenc időtöltése volt. Tüdőembóliát kapott, olyan súlyosat, szinte azonnal meghalt.
      Józsi nem sírt a temetésen. A könnyei nem tudtak kifolyni a szeméből. 
      A temetést követően sokáig ki sem tette a lábát a házból.
      Semmi nem érdekelte, az ég világon semmi. Sem ember, sem növény, sem állat. Csak a pünkösdirózsabokrot óvta, nem hagyta, hogy a gaz ellepje.  Az italt választotta társnak a fájdalma tompítására. 
      Teljesen elzüllött. Az állatok egy része elpusztult, a többit lassan eladogatta, hogy italt vegyen belőle.
Kerülte az embereket, a misére sem járt többé.
      Egyetlen esemény volt, amit meglátogatott: Ha a gyerekek szerepeltek nyilvánosan, akkor azon mindig részt vett. Az első sorban ülve tapsolta meg a szereplőket. Egyik ilyen előadásunkon a Rigócsőr királyfit adtuk elő. Az eredeti mesét dolgoztam át kicsit, hogy színpadra vihető legyen, a gyerekek személyiségét, életkori sajátosságait is figyelembe véve. Több mesét dolgoztam így fel, vittem közönség elé ─ gyerekekkel.
      Józsi az előadás után odajött hozzám és érdeklődött, hogy ki kinek a gyermeke, mert ő bizony már nem ismeri őket.
       Elmondtam, s néha mosolyt fedeztem fel az arcán.  Aztán így szólt… ”Ha nekem lehetett volna gyermekem… az is most itt játszana a maga keze alatt. De látja? Az Isten mindent elvett tőlem…”
       Bánat ült a szemére újra, és a kezemet megszorítva távozott. Nagyon sajnáltam, együtt éreztem vele, de segíteni nem tudtam volna, mert senkit nem engedett magához közel. Azt mondták a szomszédok, hogy az almafa alatt ─ amit még a felesége ültetett valamikor ─, ott szokott üldögélni egy kis összeácsolt padon… és ott  siratta el szeretett asszonyát minden nap.
      A temetőbe is ritkán ment ki, inkább csak sötétben ballagott oda, amikor nem kellett találkoznia emberekkel. Amolyan csodabogár lett a tejes Józsi…
      A közelmúltban a gyerekekkel sétáltunk az utcán, örülve a szép májusi időnek, a fákat, a levelekben pihenő gyönyörű zöld árnyalatokat figyeltük meg, amikor Józsi jött velünk szemben.
      Erősen gyűrött ruhája tiszta volt.
      Megsimogatta néhány gyerek fejét aztán hozzám fordult.
      ─ Tudja kedves, most a misére megyek. Ez lesz az utolsó. Többet nem járok már oda se, igaz már régen voltam, de most muszáj.
      Válaszra sem várva ment tovább. Egy darabig még gondolataimat uralta, de aztán a gyerekekre kellett koncentrálnom…
      A minap a jegyzővel a megyeszékhelyen jártunk. Egy értekezleten vettünk részt. Neki volt egy kis maszek ügye is még, gondoltam megvárom a padon ülve. Néztem a víz csobogását, a szökőkút szépségében gyönyörködtem. Örültem, hogy pünkösd közeledik, lesz időm bepótolni elmaradt munkáimat.
      Aztán fura érzésem támadt. Mintha engem néznének, figyelnének. Néha van ilyen…
      A velem szemben, de tőlem kissé távolabbra levő padon, Józsit láttam, amint éppen feláll és a belváros felé veszi az irányt.
      A hazafelé vezető úton, megosztottam a jegyzővel a gondolataimat, miszerint érdekesnek találtam az esetet, mert hát mit kereshetett ott a Józsi, akiről köztudott volt, hogy az orrát sem dugta ki a faluból.
      Még nevettünk is, hogy talán valami asszony lesz a dologban. Amikor hazaértem szóltak a harangok.
      Néhány óra elteltével megcsörrent a telefon. A jegyző hívott, hogy egy jó szemüveg kell nekem, mert amikor én a Józsit láttam, a férfi már nem volt az élők sorában. Ittasan akkorát esett, hogy már nem lehetett rajta segíteni.

      Tehát nem láthattam. Döbbenten gondolok arra, hogy tényleg ilyen rossz lenne a látásom? Pedig szemüveg nem is kell, csak olvasásra… Ennyire hasonlított volna valaki Józsira?

      No azért a szemészetre elmegyek…