Amikor az Isteni kegyelem ránk árad, szinte súlytalanná válunk általa.
Súlytalanok leszünk, tele reményekkel, álmokkal, mert a Lélek álmot ad.
Szépet, megnyugtatót, és a hetedik érzékszervünkkel kitapinthatót.
Olyan valóságot nyit meg előttünk, amit Isten lelke nélkül nem tapasztalhatunk.
Erről szól Reményik Sándor egyik legismertebb verse, a Kegyelem.
Reményik Sándor:
Kegyelem
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
Áldott, boldog PÜNKÖSDI ÜNNEPEKET kívánok minden kedves Klubtagnak és Idelátogatónak!
Szeretettel: Magdi.
Kommentáld!