Senki az égvilágon nem látta, hogy a kislány elindult az országúton, s nem látta senki azt sem, hogy a csavargó már ott ült ennek az útnak a szélén, az árokparton.

 

Éppen akkor kezdett magához térni a föld, az erdőkben meg a mezőkben már kidugdosták a fejüket a virágok, és pattanásban voltak a rügyek mindenfelé. Nagyon szép, pompázatos tavasz volt.

 

Amikor a kislány odaérkezett a csavargó elé, megállt, aztán odament egészen az árok széléhez, és így szólt:

 

– Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik majd vízzel, s akkor aztán nem tudsz itt ülni!

 

A csavargó éppen evett, csíkos, szürke tarisznya volt nála, elterítve a földön, rajta kenyér, azt eszegette. Evett tovább, oda sem fordította a fejét.

 

A kislány leguggolt, a szoknyáját szépen lehúzta a térdére, szép, kedves mozdulattal, ahogyan az ilyen kislányok szokták, aztán átkulcsolta a térdét.

 

– Keresztül tudod ugrani ezt az árkot? – kérdezte.

 

– Hordd el magad! – mondta a csavargó.

 

– Neked olyan nagy lábad van...! Biztosan keresztülugrod, ha akarod!

 

A csavargó rápillantott. Éppen csak egy rövid pillantást vetett rá, aztán hátratámaszkodott a könyökére, és meglódította a fejét:

 

– Szedd a lábad, és menj a dolgodra innen...

 

A gyermek szeme megnyílt, nagyra és tündöklőre, mint az ilyen csöpp jószágoknak szokott megnyílni a szeme, akár az ég.

 

– Dolgomra?

 

A térdére ereszkedett és széttárta a karjait:

 

– Énnekem nincsen dolgom, semmi dolgom nincsen az égvilágon! Én még olyan kicsi vagyok, hogy semmit nem tudok dolgozni, még a hajamat sem tudom magamnak megfésülni... De te meg sem nézted, hogy milyen szép hajam van?

 

A csavargó köpködte a szájából a morzsát, feje hátraesett a tarkójára, s nézte az eget. Nagy, erős felhők vonultak odafönt, dúsak, mint a hab, s a nap aranyra festette az oldalaikat.

 

– Nézd meg, milyen szép hajam van! – mondta a gyermek.

 

– Senkinek nincs olyan szép haja, mint nekem, nem olyan kócos, fekete, mint a tied!

 

S ahogy a gyerekek szokták:

 

– Tessék megnézni a hajamat!

 

– Menj innen, amíg jó dolgod van! – mondta a csavargó. Felült, és rákiáltott: – Szedd a lábad, ha mondom...

 

De a pillantása ottmaradt a gyereken.

 

Ott állt derékig bomló hajjal, a vállára folytak a fürtjei, körbefogták az arcát, megültek finoman a vállán, olyan volt, mint a tündérek a mesében, a szeme kék, az arca piros, mint a rózsák, s tiszta selyem a vállán.

 

– Szép? – kérdezte.

 

A csavargó csak nézte a gyereket.

 

– Ugye, milyen szép?

 

Csak nézte a gyereket, meg sem rebbent rajta a tekintete.

 

– Olyan, mint a selyem! – mondta a gyermek.

 

A csavargó visszaereszkedett a könyökére, a lábát is átnyújtotta az árok fölött, akár az előbb.

 

– Mondjad, hogy szép! – mondta a gyermek.

 

– Szép! – mondta.

 

A kislány kacagni kezdett. Kacagott, s közben meg széttárta a karját, s lassan megfordult maga körül.

 

– Senkinek nincs ilyen szép haja! – mondta, és fordult újra maga körül. A fejét egyenesen tartotta, meg sem moccant, mint valami kis szobor, az ajkait összezárta, összeérintette őket könnyen és finoman, a szemeit meg lehunyta. A karjai úsztak a levegőben, az ujjai meglebbentek, mint a könnyű virágok a szélben. Úgy is fordult meg.

 

– Szép volt?

 

– Szép!

 

– Nagyon szép?

 

– Az!

 

– Akkor mondjad úgy, hogy: nagyon szép!

 

A csavargó lenézett a földre, és azt mondta:

 

– Nagyon szép!

 

A kislány kacagni kezdett.

 

– Na, látod...

 

S kacagott. De közben a tekintete ráesett a csavargó lábára, az arca komoly lett, szinte ünnepélyes, s olyan lett a hangja is, mint a komoly, okos felnőtteké:

 

– Ha eső lesz, akkor ez az árok megtelik vízzel, és te nem tudsz majd itt ülni! Esik majd a sok csúnya eső, folyni fog mindenfelé, és tele lesz vízzel az árok, csúnya, mocskos vízzel, és egészen a tetejéig fog érni, meg a fű is vizes lesz egészen, meg sáros a földtől, akkor aztán ott is éppen olyan lesz, mint az országúton, sáros, vizes, s te ott sem tudsz majd ülni, mert mindenütt víz meg sár lesz, mocskos, hideg sár...

 

A csavargó lenézett a lábaira. Ott nyugodtak az árok felett, áthúztak felette, és megültek a bakancsok a túlsó parton, fű s virágok között.

 

– Olyanok a lábaid, mint a hidak! – mondta a gyermek.

 

Valóban, mint két átdobott fa feküdtek a partok között.

 

– Mint a hidak? – kérdezte a csavargó.

 

– Mint két nagy híd!

 

– Akkor lépj rá, és gyere át hozzám!

 

A gyermek felemelte a fejét.

 

– A lábaidon?

 

– Azokon! Olyanok azok, mint a hidak, te mondtad! Rálépsz, s jössz rajtuk, mint a hidakon...

 

A gyermek összevonta a szemöldökét, meggyűrődtek a kis ívek a kék szemek fölött, s a homlokán két apró ránc támadt, az is pont középen, a szemek között.

 

Lassan végignézte a csavargó lábait, aztán felemelte a tekintetét a férfi arcára.

 

– Mondd, hogy nagyon szép volt a hajam...

 

– Nagyon szép volt a hajad!

 

– Olyan, mint a selyem...

 

– Olyan, mint a selyem!

 

Felnézett a napra, aztán összehunyorította a szemeit, és elindult a csavargó felé.

 

Előbb az egyik, aztán a másik lábát tette fel a férfi lábaira, majd széttárt karokkal felegyenesedett, és óvatosan rakva arrább a talpait, megindult, ment a térdek felé.

 

– De... most is szép a hajam!?

 

– Nagyon szép... olyan, akár a selyem!

 

Továbblépett. De csak egyet-kettőt, aztán megállt, és így szólt:

 

– Nem hallgattad meg, hogy tudok énekelni! Senki olyan szépen nem tud énekelni, mint ahogyan én énekelek...

 

A kezét a csavargó térdére támasztva, leereszkedett az árok közepére, alig voltak a vállai valamivel magasabban a férfi térdeinél.

 

– Senki olyan szépen nem énekel, mint ahogyan én énekelek... Nem hiszed?

 

– De... Elhiszem!

 

Ránézett, kutató, makacs tekintettel a férfi arcára.

 

– Még nem is hallottad... Akkor honnan tudod?

 

– Biztos te énekelsz a legszebben!

 

– Olyan... mintha kis harangok szólnának...

 

– Egész biztosan olyan!

 

– Még annál is szebb!

 

– Biztos szebb!

 

– Nem hazudsz?

 

– Nem!

 

Félrefordított fejjel nézte a csavargó arcát. Majdnem a válláig hajlította a fejét, és a szemeit megint összevonta.

 

– Most majd meglátod! – mondta.

 

Hátralépett, kezét összefonta a háta mögött. énekelni kezdett.

 

Az én hajam szép,

aranyos kis hajam szép, nincsen senkinek olyan.

Jaj, de szép a hajam!

Nincsen senkinek olyan...

Közben a karját felemelte, fejét hátrahajtotta, két tenyerével felfogta a haját, és magasra lebbentette, aztán meg hagyta, hogy visszahulljon, és csak emelte, lebbentette meg hullatta vissza a vállaira. Aztán felszállott a hangja, mint a madár, és elveszett szépen és csendesen, éppen mint a madár is a levegőben.

 

– Szép volt?

 

A csavargó elnézett az erdők felé. Lombosodó, friss erdők szegélyezték arrább a messzeséget, felnőttek az ég kupolájába, szép keretbe vonta őket a kékség. Aztán levette róluk a szemét, és azt mondta a kislánynak:

 

– Most fordulj meg, és menjél haza szépen...

 

Elhúzta a lábát az árok fölül, és ölébe vette a tarisznyáját. Kopott, zsíros jószág volt, tele csíkkal, folttal, s madzaggal volt összehúzva.

 

– Menjél haza szépen...

 

– Szép volt?

 

A csavargó hallgatott.

 

– Szép volt?

 

– Szép!

 

– Akkor menj, és hozzál virágot nekem! – mondta a kislány. – Menjél és hozzál virágot. A hátad mögött a mező tele van mindenféle virággal, onnan hozzál nekem!

 

Közelebb lépett.

 

– Nagyon szép volt?

 

– Nagyon szép! Egészen közel lépett, és megfogta a csavargó kezét. Ott állt egészen előtte.

 

– Akkor most énekelj te is...

 

Pontosan egymás szemébe néztek.

 

– Menj haza...

 

– Akkor most énekelj te is... és azután majd hozhatsz virágot nekem!

 

– Hozok virágot!

 

– Nem! Énekelj!

 

A férfi kacagni kezdett, arca finom lett, a homloka megsimult.

 

– Nem tudok... Senki nem tud olyan szépen énekelni, mint ahogyan te énekeltél... „Az én hajam szép, senkinek... nincs olyan szép...” Látod: nem tudok énekelni...

 

A gyermek csak állt ott előtte. Szó nélkül, komolyan nézte egy darabig, aztán lassan visszalépett az árok mélyére, és azt mondta:

 

– Menj, és hozzál virágot!

 

Nézte, hogyan áll fel a férfi, mint emeli maga alá a lábait, nagy, ormótlan bakancsok voltak a lábán, hogy támaszkodik a tenyerére, s hogyan indul be a mezőbe, ellógatva maga mellett a karjait, lépve egyre messzebb a virágok közé.

 

Hajladozott, lépett erre, arra, s szedte a virágokat. Gyönge szálak voltak, éppen hogy odatartották arcukat a napnak és a szellőnek. Nem is tudtak arról, hogy csodássá varázsolják a földet: beteljesítették a természet parancsát, lettek, hogy aztán elenyésszenek, de addig megszépítsék a mindenséget.

 

– Tessék... – mondta, amikor telt marokkal odanyújtotta a virágot.

 

Ott állt az árok mélyén a kislány, körülötte zöldült a föld, az utat megszórta a napfény, mögötte barnában és zölddel, szürkével elvegyülve az erdők, fent kék ég szinte fehér felhőkkel.

 

– Amiért szépen énekeltél!

 

A gyermek nem nyúlt a virág után, csak állt ott, mint valami virág maga is. Nézte a csavargót és hallgatott. Az meg leült, s elkezdte szórni a virágot a gyerekre. Aztán a könyökére ereszkedve hátradőlt, s el is ereszkedett egészen a hátára, lehunyta a nap elől a szemeit, s lassan, nehezen, mint a régi dudákból a hangok, énekelni kezdett. De összevissza, akár a kislány:

 

– De kék az ég, hogy szállnak a felhők, szállnak a felhők, nincs már csak egy, a virág sárga meg kék... sárga a virág meg kék...

 

Mint a régi dudákból, úgy jött a hangja.

 

A kislány odament és leguggolt melléje, elsimította a szoknyáját a térdén, mint előbb, amikor először állt meg a csavargó előtt.

 

-Még...

 

Az meg énekelt tovább. Hogy zöld az erdő, megy a szél, a mező tarka, s csak mondta egyre, énekelte.

 

– Még azt sem láttad... hogyan tudok táncolni – mondta a gyermek.

 

– Senki nem tud olyan szépen táncolni, mint én... Nem hiszed?

 

A csavargó felnyitotta a szemeit. Az ég fényében tiszták voltak, mint a kút mélyén az érintetlen víz.

 

– Nem hiszed? – kérdezte a kislány.

 

Csak hallgatott.

 

A gyermek megbontotta a kötényét, s hogy levette magáról, odatette a csavargó tenyerébe.

 

– Ezt neked adom! – mondta.

 

Aztán leült a földre, megbontotta a szandálját is, s azt is odatette a csavargó tenyerébe.

 

– Ezt is neked adom!

 

A férfi felült. Nézte a kötényt meg a kis cipőt, aztán megfogta őket, s rátette a tarisznyájára. Aztán megfogta a gyermeket, és odaállította maga elé, ott nyugodott a két tenyere a gyermek vállán. Az meg mosolygott, s ahogy a homlokát ráhajtotta a férfi karjára, így szólt. De akkor már felemelte ismét a fejét.

 

– Szedjél virágot nekem!