Sínek  között

Éjszaka volt, a gyerekek már az álomkönyvet lapozták.

Az anya egyenként föléjük hajolt, megsimogatta a kis buksikat és óvatos csókot adott a szunnyadva mosolygó arcokra.

Már majdnem becsukta a gyerekszoba ajtaját, mikor még egyszer visszanézett az éj takarta ágyak felé - ő így is látta a benne alvókat.

A zárt ajtó kilincsét percekig markolta, ujjai elzsibbadtak a nagy szorításban.

Mikor végre el tudta engedni, két tenyerét az ajtólapra fektette, s halkan a szoba felé súgta - ˝Szeretlek benneteket...˝, majd arcát az ajtóhoz érintette és megcsókolta.

Mellkasát szinte szétfeszítette a tébolyfájdalom, könnyei langyos cseppekben hulltak a szőnyegre.

Csendesen felvette cipőjét, kócos haját ujjaival átfésülte, letörölte szeméről a szétmosódott festéket, egy utolsó pillantást vetett a tükörben visszanéző idegenre, majd kábán, szinte önkívületi állapotban, magát kívülről követve kilépett a lakásból.

Éjjel egy óra volt.

Senki más nem járt már az utcán.

Máskor ki nem merészkedett volna egyedül ilyen későn - félt a sötétben - de a zavarodott elme elszántsága legyőzte a rettegést.

Két kezét zsebre dugva, fejét a földre szegezve, gondolatait félredobva határozottan lépkedett a kihalt utcákon.

Még a célnál sem torpant meg...

A telihold megvilágította, szinte fénycsíkot húztak az éjszaka földjén a vonatsínek... párhuzamos, fénylő vonalak mentén vitte útja a vég felé.

Vászoncipőjén keresztül érezte az éles kövek hasítását, minden lépés fájva nyilallt.

Csörögtek, hangosan koccantak, mintha mind utána kiáltanának - ˝Állj meg, fordulj vissza, rossz az út, amit választottál!˝.

De ő nem figyelt a kövek intő szavára, eltökélten haladt tovább, míg csak meg nem hallotta a vonat távolból kattogó zaját.

Megállt és várt...

A kanyarnál megjelentek a végzet sárgán fénylő szemei és felüvöltött rémisztő hangja.

De ő csak állt és várt, nem mozdult...

A szörny tekintete közeledett, elkezdte felfalni a lelkét.

Közben csak üvöltött, üvöltött tovább... már ott ordított előtte, hangja szinte kettétépte a szívét.

... és akkor egy láthatatlan kéz - az anyai szeretet - elrántotta a fenevad elől, kilökte a fűre.

A vonat hangosan dudálva zakatolt el mellette.

Lassan felállt, feleszmélt, kitisztult tudata elűzte a tébolyt. Kezébe temette arcát, hangosan sírni kezdett. Hosszú percekig zokogott, majd felmászott a töltés gödréből és a sötétben botorkálva elindult, haza, a gyermekeihez, akiket mindennél jobban szeretett.

Már tudta, önző módon nem hagyhatja őket cserben.

Óvatosan, néma-léptekkel járt a lakásban. Benyitott a gyerekszoba ajtaján.

Összekuporodott a szőnyegen és úgy hallgatta a kis szuszogó triót, az éj legszebb, legbékésebb zenéjét.