A tengerparton a csónakja árnyékában békésen szunyókáló halászt egy
turista fényképezőgépének kattogása zavarja meg, s ébreszti fel álmából.
Így kezdődik Heinrich Böll Nobel-díjas (1972.) német író egyik novellája.
A történet azzal folytatódik, hogy a turista arra akarja rávenni a
halászt, hogy ne pihenjen, hanem menjen ki a tengerre halászni.
A halászembernek viszont esze ágában sincs hajóba szállni, mert
fantasztikusan érzi magát, sőt, soha életében nem érezte ennyire jól
magát, mint ezen a napon. Az elszomorodó turistának végül elárulja, hogy azért nem megy ki a tengerre, mert aznap már egyszer kiment, és annyi homárt és rákot fogott, hogy még a következő két napban sem kell kimennie halászni.
A turista ekkor előadja neki nagyszerű ötletét.
Ha a halász naponta kétszer, háromszor vagy még többször tengerre szállna, akkor sokkal több homárt és rákot tudna fogni. Ha naponta többször halászna, rövid idő után már motoros bárkája lehetne, aztán több hajót is vásárolhatna és alkalmazottai lennének. Néhány év múlva már saját halfeldolgozó üzeme lehetne és a világ minden részére szállíthatna a
tengeri finomságokból. És akkor majd ?, de itt elakadta turista.
És akkor mi lenne? - kérdezett vissza a halász. Hát akkor nem kellene dolgoznia és nyugodtan pihenhetne a tengerparton, békésen szunyókálva.
A halász csak ennyit válaszolt a nagyszerű ötletre: Én most is ezt teszem. Békésen szunyókálok és nézem a tenger hullámait.
Kommentáld!