Igazán szép történet.. "Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így szólt: - Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi? - Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben? - Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyerekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg, és úgy halnak meg mintha sose éltek volna. - Atyaként mit szeretnél, ha gyerekeid mely tanulságot jegyeznék meg? - Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magunkat, saját magunkhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzéseiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is. Búcsúzásul megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt: - Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük... MI AZ, HOGY SZERETNI?... Egy őszi hideg szeles késő délután, Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán. Magányos volt, s hideg szíve, Senkit sem szeretett, őt se szerette senki sem. Kigyúltak már azt utcai fények, S erősebben fújtak a fagyos szelek. Fejét lehajtva, kabátját összehúzta, Lépteit jobban megszaporázta. Kopott vaskapujához érve, Zsebében kulcsát keresgélte. Megtalálta, elővette, ám leejtette, Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye. S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észrevette. - Mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan. A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan, - Bácsi kérem, azt a virágot neked én ültettem.- A férfi a vállát rándítva mondta - Én ilyent nem kértem.- Azzal bement a fűtetlen, hideg házába. Kopott kabátját hanyagul ledobva, Kályhájába tüzet rakva Kavargott benne a kislány mondata. - minek nekem virág? mormogta. Éjszaka lett, nem jött álom a szemére, Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe, - virágot nekem? Nekem? Nekem ültette. Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette, Kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette, A házba bevitte és gondosan elültette. Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak, Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak. Kislány szelíden szólt, s rámosolygott. - Látom bácsi, bevitted a virágot.- -Be - válaszolta, majd elballagott. Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül, Várja a kisvirág, mely az ablakában ül. A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott, A férfi boldog lett, hisz színével szürkeségébe napot lopott. Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette, Hanem egy nagytábla csokit is levett a polcról és kosarába tette. Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva, Órájára pillantott párszor és várt és várt, de hiába. Este nem is hazasietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett, -A kislányt keresem, a szomszédból vagyok- - A kislány beteg lett, kórházba van - mondta a nénike - a nagymamája vagyok.- A férfi elsápadt, beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett. -Hová,... hová ? - szólt egy nővér. -Egy kislányt keresek, ma hozták be, mert beteg lett. - Ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett.- Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat, színes, tarka virágokból. Eljött a nap! Szomorú szívvel felvette fekete öltönyét, és a csokit is elővette táskájából, Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból. Könnyes szemmel lépett a parányi sírhalomhoz, a csokit és a szirmot ráhelyezte. -Köszönöm Neked!- összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, de hangosan érthetően mondta. Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra -Köszönöm!- csak ezt az egy szót mormolta. Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kisvirágját magához vette, Kivitte a temetőbe, és a kislány sírjára könnyezve elültette. - Ezt a virágot Tőled kaptam, Látod?... Most visszaadom, Már tudom,... mert megtanultam, Mi az, hogy szeretni?... Hogy néha meg kell állni,és Másokkal is törődni! Köszönöm...