Szeressétek az öregeket 

Nagyon szépen kérlek titeket, 
Szeressétek az öregeket. 
A reszkető kezű ősz apákat, 
A hajlott hátú jó anyákat, 
A ráncos és eres kezeket, 
Az elszürkült, sápadt szemeket. 
Én nagyon kérlek titeket, 
Szeressétek az öregeket. 

Simogassátok meg a deres fejeket, 
Csókoljátok meg a ráncos kezeket. 
Öleljétek meg az öregeket, 
Adjatok nekik szeretetet. 
Szenvedtek ők már eleget, 
A vigasztalóik ti legyetek. 
Én nagyon kérlek titeket, 
Szeressétek az öregeket. 

Ne tegyétek őket szűk odúkba, 
Ne rakjátok őket otthonokba, 
Hallgassátok meg panaszukat, 
Enyhítsétek meg a bánatukat, 
Legyen hozzájuk szép szavatok, 
Legyen számukra mosolyotok. 
Én nagyon kérlek titeket, 
Szeressétek az öregeket. 

Ők is sokat küzdöttek értetek, 
Amíg fölnevelkedtetek. 
Fáradtak ők is eleget, 
Hogy ti módosabbak legyetek. 
Ők is elfogadtak titeket, 
Amikor Isten közéjük éltetett. 
Én nagyon kérlek titeket, 
Szeressétek az öregeket. 

Ha majd az örök szeretet 
Elhívja őket közületek, 
Ti foglaljátok el helyüket, 
Mert ti lesztek majd az öregek. 
S mindazt, mit nekik tettetek, 
Azt adják nektek a gyerekek. 
Én nagyon kérlek titeket, 
Szeressétek az öregeket. 
Óbecsei István 


Az öregségről 

Az ember sokszor megszépül, ha eljő 
Az öregség. Fáradt tekintetében 
Kihúny a vak mohóság, kapzsiság 
S szelíden pislog az emlék világa. 
A keze nem szorul konok ökölbe, 
De símogató békélten pihen meg 
Az ifjúság fején és vállain. 

A haja őszén megcsillan mosolygón 
A verőfény, mint a havas mezőkön, 
Melyek fölött a kéklő végtelen van. 
Halk léptei a temetőbe visznek, 
De nem sietnek és gyakran megállnak 
Egy kedves arcnál, egy hervadt virágnál, 
Egy pohár bornál és egy bús zenénél. 

Az ember sokszor megszépül, ha eljő 
Az öregség. Hadd szépüljek meg én is! 
Juhász Gyula 



A legszebb művészet 

A legszebb művészet tudod mi, 
Derült szívvel megöregedni. 
Pihenni, hol tenni vágyol, 
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol. 

Nem lenni bús, reményevesztett, 
Csendben viselni el a keresztet, 
Irigység nélkül nézni végig 
Mások erős, tevékeny éltit. 

Kezed letenni ölbe 
S hagyni, hogy gondod más viselje. 
Ahol segíteni tudtál régen, 
Bevallani nyugodtan, szépen, 
Hogy erre most már nincs erőd. 
Nem vagy olyan, mint azelőtt. 

S járni amellett szép vidáman, 
Istentől rád szabott igában. 
De ezt a békét honnan vesszük? 
Onnan, ha ezt erősen hisszük, 
Hogy teher, amit vinni kell, 
Az égi honra készít fel. 

Ez csak a végső simítás 
A régi szíven, semmi más. 
Ez old fel minden köteléket, 
Ha a világ még fogna téged. 

Az Úr nem szűnik meg tanítani, 
Ezért kell sok harcot vívni, 
Idősen is, míg csendesen a szív 
az Úrban megpihen és kész vagy 
az Ő kezéből venni, hogy minden Ő - 
S te sem vagy semmi. 
S akkor lelked kegyelmes atyja 
A legszebb munkát is megadja. 

Kezed imára kulcsolod - 
ez mindennél dicsőbb dolog. 
Áldást kérsz szeretteidre - 
Körülötted nagyra és kicsinyre. 
S ha majd munkád betellett, 
S a végső óra elközelgett, 
Engedsz az égi szent hívásnak, 
Enyém vagy, jöjj, el nem bocsájtlak. 
Sík Sándor