Szirmai Virág: A szerelem
Szirmai Virág: A szerelem
Azóta
szeretem az őszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet.
Izgalmas felismerésekkel teletűzdelt, átlényegülés kezdetét. Aranyló
napsütésben séta közbeni hallgatni a másik hangját, remegve figyelni a
gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami bármit mond,
annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek.
Azóta szeretem a fákat. Az erdő zúgását szemerkélő esőben, alkonyatkor
hallgatni a vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel teli szemmel,
mert annyira szép rubintos kedden késő éjjel. Meztelen lélekkel együtt
állni az éjszakában. Megélni fájdalmat, gyönyörűséget, keserűséget és a
méz édességét. Együtt könnyezni, és együtt kacagni bele a világba
szemben a széllel.
Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden
pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban s
valaki kincsként őriz engem. Őrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem
őrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el.
Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét,
ahogy simogatva kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni lehet
az álmot ébren is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörű. És szeretem a
könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk.
Azóta szeretem a világot. Az embert, a tengert, a vizeket és a
sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat. A kék eget és a felhőket, a nap
sugarát és a vihart, esőt és szelet, virágot és a nedves anyaföldet.
Mindent.
Kommentáld!