Volt
egyszer egy földön mászó hernyó. Fehér színű volt, zöld csíkokkal a
hátán. Senki nem kedvelte, mert ahogyan mondták csúnya volt. Szomorúan
mászott ide-oda. Amikor odaért egy növényhez, minden rovar kigúnyolta.
Senki sem akart vele játszani, de még a társaságát is kerülték.
Egyetlen szórakozása volt, hogy fölmászott egy fa tetejére és onnan figyelte a lepkék repülését. Tetszett neki nagyon és minden
pénzt megadott volna érte, hogy ő is repülhessen. Órák hosszat figyelte
őket. Amikor visszamászott a földre, ott folytatódott, ahol előbb
abbahagyták: mindenki csúfolta. Beleunt megalázó helyzetébe.
Elhatározta, hogy fölmászik a fa csúcsára és soha többé nem jön le
onnan.
Az első napokban egy lepke repült az ágra, a hol ő pihent. A
hernyó odacsúszott a közelébe és beszélgetni kezdtek. Barátságba
kerültek. Ez nem szűnt meg, sőt szorosabb lett és sok időt töltöttek
együtt. A hernyó feltette a következő kíváncsi kérdést a pillangónak:
- Miért kötöttél velem barátságot, mikor engem mindenki megvet, mert csúnya vagyok?
A lepke így válaszolt:
- A barátságnál nem az a fontos, milyenek vagyunk kívülről, hanem az, mi van bennünk!
A hernyó örült ennek az őszinte barátságnak. Szinte beleszédült a
boldogságba. Annyira, hogy az egyik éjjel, amikor fenn aludt a fa egyik
ágán, a teste lassan átformálódott. Másnap reggelre egy gyönyörű lepke
lett belőle is. Mindenki megcsodálta. Amikor a másik lepke meglátta, ő
is örvendezett a változáson. Így szólt hozzá:
- Most látszik rajtad az a szépség és jóság, ami eddig benned rejtőzött.
Párosban repülték be a mezőt. Ha láttak valahol egy szomorú hernyót, odaszálltak hozzá és megvigasztalták. (José Navarrro)
Kommentáld!