A történet teljes mértékben igaz, valós eseményt mutat be.

Szép téli nap volt, hűvös levegővel és némi napsütés is látható volt, az egyébként felhős égen. Az Omszki-tavon emberek korcsolyáztak, a part közelében pedig kisgyerekek vívtak ádáz hógolyócsatát. A téli idillt egy rémült, döbbent sikoly hasította át, mire néhány ember felkapta a fejét. Egy 11 év körüli kisfiú alatt hangos recsegéssel beszakadt a jég, és a szerencsétlenül járt fiúcska elmerült a jéghideg víz tükre alatt. Az emberek ekkor már futva rohantak feléje, köztük egy nagydarab apukával, és a kisfiú legjobb barátjával.

Eközben a jég alatt a kisfiúban a halála előtti utolsó gondolatok játszódtak le. „Nekem most itt végem van. Nincs menekvés. Legalább 10 centi vastag a jég a fejem fölött. De hideg a víz. Nincs levegőm. Vajon fáj meghalni?” Ehhez hasonló gondolatok cikáztak át az agyán. Látta a jégen át az alakokat, de tudta, innen senki sem képes őt többé kimenteni. Tisztában volt azzal, hogy az ő élete itt és most ér véget. Sajnálta már, hogy olyan goromba volt az anyukájával, mert az ráakart adni egy sálat. Érezte, hogy a jeges víz szinte perzseli a bőrét. Érezte, hogy már nem bírja sokáig. Tudta, hogy innen nincs menekvés. Már már szinte beletörődött a saját sorsába…

Jég alatt…

Ekkor azonban felrémlett benne, hogy ez nem jó így. Egy gondolat maradt csak az agyában. „Nem, ez nem végződhet így. Nem így fogok meghalni!!!” Ekkor elkezdett gondolkodni. Amikor bezuhant, az áramlat kicsit balra vitte, szükségszerűen a kijárat jobbra kell hogy legyen. Mivel jól tudott úszni, ezért elkezdte magát a maradék erejével hajtani, és tapogatózott a jégen, keresve az áhított utat az éltető oxigén felé. De nem találta. Kezdett végleg pánikba esni. Már szinte feladta a reményt, amikor valami hasadékszerűt érzett. Rúgott magán egy utolsót, és a felszínre tette a kezét. A barátjának az apja egyből elkapta azt, és kihúzta a csurom vizes, fagyoskodó fiút a víz halálos karmai közül. A kisfiú nem szólt semmit, csak kapkodta a levegőt. Itt kint még jobban fagyoskodott, de örült, hogy él. A fiút azonnal bebugyolálták egy száraz bőrkabátba, ami ugyan meg nem szárította, de valamelyest legalább óvta a hidegtől. Az ajkai teljesen el voltak lilulva, a szeméből könny csorgott, és a rövid haján még látszódott, hogy vizes. De élt, és örült.

A kalandot nem úszta meg teljesen, mert kétoldali tüdőgyulladással feküdt két és fél hétig, de miután felépült, megtanulta egy életre a leckét:
Bármi is történjék, mindig küzdeni kell. Még a jeges vízben, 10 centi jéggel a fejed fölött is, van remény. Nem sok, de van, és ki kell használni.

Minden jót: Chris Deviant