Egyszer egy ember nagy lakomát rendezett. A vendégeitől csak azt kérte, hogy mindenki hozzon egy üveg bort, amit majd középen egy nagy hordóba öntenek. Meg is érkeztek a vendégek, és mindegyik szépen beleöntötte a közös hordóba a magával hozott palack tartalmát. Nekiálltak a lakomának, majd amikor megszomjaztak, megnyitották a hordó csapját. Csalódottan tapasztalták, hogy abból bizony jóféle ital helyett sima víz folyik. Ugyanis mindegyik meghívott úgy gondolta, elég, ha csak egy üveg vizet hoz, a többiek bora mellett az ő része nem fog hiányozni.

 ***

Egy viharos nap után a tengerpart tele volt partra vetett, vergődő kis halakkal, kiszáradó tengeri csillagokkal, kagylókkal. Az arra járó felnőttek és gyerekek szomorúan nézték a pusztuló életeket. Egy kislány azonban fogta a kis homokozó vödrét, és apró kezeivel kezdte összeszedni a még élő halakat, majd elballagott a víz széléhez, és visszadobta őket a tengerbe. Az apja rászólt : - Hagyjad, hiszen olyan sokan vannak. Úgysem tudod mindet összeszedni. Mit számít az egészhez képest az a pár kis hal, amit megmentesz!

- Amelyiket megmentem, annak számít – felelte a kislány, és folytatta a mentőakcióját.

***   Egy kissé együgyű fiú minden alkalommal, amikor elment a templom előtt, beköszönt:  - Szia, Jézus, Pista vagyok!  Amikor a pap ezt meghallotta, megszidta a tiszteletlenségéért, de a fiú továbbra is folytatta a fura üdvözlést. Egyszer a fiú éppen az úton ment át, amikor nagy sebességgel száguldva feltűnt egy autó, és úgy látszott, mindenképpen elüti a gyereket. Az autó csikorogva fékezett, és a járókelők ámulatára a fiú sértetlenül állt a kocsi mellett. – Mi történt, hogyan úsztad meg? – kérdezték tőle.  - Nem én csináltam – mondta a fiú. – Egyszer csak itt termett egy ember, azt mondta: „Szia, Pista, Jézus vagyok!” – és elrántott az útból.

 ***

Élt egyszer egy jámbor ember. Minden nap elborzasztotta őt a világ kegyetlensége, fájt neki a többi ember szenvedése. Minden este órákig imádkozott, hogy az Isten tegyen végre valamit e sok szenvedés megszűntetésére. De hiába, nem történt semmi. Egyik este aztán hangosan kifakadt: - Óh, Uram, hát nem látod ezt a sok szenvedést, ezt a sok rosszat a világban? Miért nem teszel már valamit? És ekkor megszólalt egy égi hang:

- De hát már tettem. Megteremtettelek téged.

***

Egy vándor, aki a boldogságot és a tökéletességet kereste egész életében, az útja során eljutott egyszer egy csodálatos völgybe, ahol az erdő közepén egy kis hegyi tó csillogott. A közeli faluban élő emberek azt mondták, ez a hely a mennyország kapuja, és ha valaki kitartóan és jól figyel, akkor itt meghallhatja az angyalok énekét, és egy kis időre bepillanthat a mennyországba. A vándor úgy érezte, mindenképpen át akarja élni ezt az élményt, és addig fog a tó partján maradni, amíg ez nem sikerül. Letelepedett hát, és ettől kezdve szinte egész idejét azzal töltötte, hogy megpróbálta meghallani az angyali éneket, és meglátni a kaput. Nagyon figyelt, nagyon koncentrált, de minduntalan megzavarta őt természet mozgása, a napsütés, a felhők elsuhanó árnyéka, a virágok színe. Próbálta behunyt szemmel, de akkor is csak a madarak hangja, a szél zúgása jutott el hozzá, nem az égi ének.  Kitartó volt. Kerek egy évet töltött el a tó partján, de nem járt sikerrel. Be kellett látnia, hogy bármennyire is szeretné, nem képes meglátni a mennyországot. Szomorúan eldöntötte, hogy a következő nap továbbindul. Az utolsó nap leült a szokott helyére a tóparton, és körülnézett, hogy elbúcsúzzon a tájtól. Rácsodálkozott a körülötte viruló táj szépségére, külön-külön megnézte a tarkálló virágokat. Elmélyülten hallgatta a szél zúgását, a sokszólamú madárdalt, -  – és egyszer csak döbbenten hallotta meg a hangokból összeállva az angyalok énekét. Ámulva nézett körül, és most már látta mindazt, ami egy éve ott hevert előtte: a mennyország kapuját. És ahogy a szél fodrozta a tó vizét, amelyen szikrázott a napfény, ahogy a felhők árnyéka végigsimította a földet : meglátta magát a mennyországot. Csak ült, megrendülten, és hosszan nézte a csodát. Aztán fogta a már összecsomagolt holmiját, és visszaballagott a faluba. Vett egy kis földet, és házat épített rá. Tudta, hogy nem kell tovább vándorolnia. Amit keresett, azt már megtalálta.