"Mert
van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen,
becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi
teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan,
színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses,
járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg
lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen
csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi
kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és
mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem
tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és
hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka
emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták
és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy
rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy
szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon
finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak
fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent,
ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek
érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan
ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien
érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti." (Márai Sándor)
Kommentáld!