Várnai Zseni: Csodálatos 

  Miért keresnék távoli csodákat? 

hiszen, hogy élek, maga is csoda! 

Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem, 

csodálni ezt meg nem szűnök soha. 

Csoda, hogy látok, hallok és beszélek, 

csoda, hogy érzek és gondolkodom, 

képzeletemben képek szárnyasodnak 

s betűhálómmal őket elfogom. 

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában? 

Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene? 

Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik 

e furcsa szellem titkos búhelye? 

Csodálhatnám a napot és a holdat 

s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen; 

de mért szállnék a messzi csillagokra, 

hiszen csoda az én kis életem. 

  És új életek szakadtak belőlem, 

oly egyszerű és mégis oly csodás, 

ahogy a rügyből a levél kipattan, 

mégis mi hát egy új fogantatás? 

Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni, 

mi a remegés, mi a félelem? 

S mily különös, úgy csüggni mindhalálig 

egy idegen, egy másik életen. 

A gyerekem az életemnek mása, 

ő én vagyok, de mégis Ő maga. 

Csodáltam őt, amikor járni kezdett,  mikor kibuggyant legelső szava, 

s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem: 

lehetséges, hogy Ő még Én vagyok? 

s mikor benne is képek szárnyasodtak, 

akkor éreztem, hogy már elhagyott. 

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van, 

s ahány ember, megannyi képzelet. 

Mindenki lát, csupán röptén elfogni 

kevesen tudják ám a képeket, 

művésznek mondják az ilyen varázslót, 

aki szavakba, színbe, kőbe vés,  de honnan ez, én is miként csinálom? 

Ez az, ami oly rejtelmes, mesés. 

Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek! 

Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?! 

Akár a mag, amely egy sziklacsúcson 

gyökeret ver s kövek közt megfogan. 

A szél a gyönge magvat elsodorja, 

de erős az élet és megtapad...  Csodálatos az élet és hogy élek

s hogy én is adtam életmagvakat! 

Várnai Zseni:   Egy női szív kering a Föld körül.   E pillanatban fönt az égi térben, hol női szív nem dobbant soha még! E pillanatban fönn a magas égen új korszakunk fényes csillaga ég!   Egy hang csendült az örök éjszakában,

hol női hang nem zengett még soha...

Egyedül fönt a jeges némaságban

szólni vágyott az egek vándora.

Egy női hang szólott az emberekhez,

és köszöntötte földi társait:

-Világ népe,ím teljesült az álom,

a lélek kitárta széles szárnyait!

A földi és az égi tér határán

férfi és nő Egy cél felé röpül:

BÉKÉT! BÉKÉT!

Haljátok földi népek!- Fehér galamb kering a föld körül!

1963 Január 16