Várnai Zseni: Csodálatos 

 

Miért keresnék távoli csodákat? 

hiszen, hogy élek, maga is csoda! 

Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem, 

csodálni ezt meg nem szűnök soha. 

Csoda, hogy látok, hallok és beszélek, 

csoda, hogy érzek és gondolkodom, 

képzeletemben képek szárnyasodnak 

s betűhálómmal őket elfogom.    Hát nem csoda, hogy írok, egymagában? 

Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene? 

Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik 

e furcsa szellem titkos búhelye? 

Csodálhatnám a napot és a holdat 

s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen; 

de mért szállnék a messzi csillagokra, 

hiszen csoda az én kis életem. 

 

És új életek szakadtak belőlem, 

oly egyszerű és mégis oly csodás, 

ahogy a rügyből a levél kipattan, 

mégis mi hát egy új fogantatás? 

Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni, 

mi a remegés, mi a félelem? 

S mily különös, úgy csüggni mindhalálig 

egy idegen, egy másik életen. 

 

A gyerekem az életemnek mása, 

ő én vagyok, de mégis Ő maga. 

Csodáltam őt, amikor járni kezdett, 

mikor kibuggyant legelső szava, 

s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem: 

lehetséges, hogy Ő még Én vagyok? 

s mikor benne is képek szárnyasodtak, 

akkor éreztem, hogy már elhagyott. 

 

Csodálatos, hogy mennyiféle kép van, 

s ahány ember, megannyi képzelet. 

Mindenki lát, csupán röptén elfogni 

kevesen tudják ám a képeket,  művésznek mondják az ilyen varázslót, 

aki szavakba, színbe, kőbe vés, 

de honnan ez, én is miként csinálom? 

Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.    Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek! 

Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?! 

Akár a mag, amely egy sziklacsúcson 

gyökeret ver s kövek közt megfogan. 

A szél a gyönge magvat elsodorja, 

de erős az élet és megtapad... 

Csodálatos az élet és hogy élek 

Várnai Zseni:

 

Egy női szív kering a Föld körül.

 

E pillanatban fönt az égi térben,

hol női szív nem dobbant soha még!

E pillanatban fönn a magas égen

új korszakunk fényes csillaga ég!   Egy hang csendült az örök éjszakában,

hol női hang nem zengett még soha...

Egyedül fönt a jeges némaságban

szólni vágyott az egek vándora.

 

Egy női hang szólott az emberekhez,

és köszöntötte földi társait:

-Világ népe,ím teljesült az álom,

a lélek kitárta széles szárnyait!   A földi és az égi tér határán

férfi és nő Egy cél felé röpül:

BÉKÉT! BÉKÉT!

Haljátok földi népek!-

Fehér galamb kering a föld körül!

1963 Január 16

Várnai Zseni

SZOLGÁLJ, SZÍVEM!

 

Csak kis kitartás! - biztatom magam,

még futni kell, még minden messze van.

Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,

jaj, meg ne állj az úton hirtelen,

sok a dolgunk még s nem mutathatom, hogy a harcot már nem bírom nagyon,

és este, ha ágyamba roskadok,

érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

 

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,

elkoptunk, de ne sejtse senki sem,

higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,

nem irgalmaznak ám az emberek,

csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,

frissen induljak minden reggelen, csak én tudom, ha ágyba roskadok,

estére már milyen fáradt vagyok.

 

Szemem árkos és ajkam szögletén

a két vonás már mély lett és kemény,

sokat sírtam; eső után a föld

ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...

de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,

arcom hegy-völgye lágyan kisimul,

csak este, ha ágyamba roskadok,

érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

  Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,

holnap sikerül minden biztosan,

a félúton, szívem, jaj meg ne állj,

kip-kop... tovább is híven kalapálj,

a hegynek föl kicsit nehéz az út,

szív kell hozzá, de aki odajut,

a csillagok közt csillagként ragyog...

csak este, este oly fáradt vagyok.

 

Sose pihentem, nem volt rá jogom...

Most meg-megállok s felfohászkodom:

- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!

szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...

Csak kis kitartás, még egy hős iram,

fussunk dalolva bátran és vígan...

de este már a dal is csak dadog;

altassatok el engem, csillagok!

 

(1836.)

Várnai Zseni: Mama.

 

Halott anyámról álmodtam az éjjel,

mióta meghalt, sokszor visszatér,

meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,

bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

 

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom.,

és mégis úgy jön, mintha élne még,

s azt is tudom, hogy ébredésem percén

elhalványítja őt a messzeség.

 

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,

mintha nem volna többé már szava,

s csak bólogat, mikor fölsír belőlem :

- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

 

Sokat vétettem ellened, míg éltél,

nehéz adósság nyomja lelkemet,

nem tudtalak oly végtelen szeretni,

mint te szerettél, Mama, engemet.

 

Egész szívem szülötteimnek adtam,

amint te tetted, ó, szegény Mama,

s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,

amit néked vétettem valaha.

 

Te értem, én meg őérettük éltem,

ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,

én is előre megbocsátom nékik,

amit majd ők vétkeznek ellenem